3.fejezet: Ez most komoly?

Sziasztok! Bocsánat az újabb késői bejelentkezésért, de valahogy mindig ilyenkor jutok el odáig, hogy teljesen kész legyen a rész.Remélem ez is tetszeni fog. Külön köszönet a kommentekért, nagyon jól estek. :D Láttam, hogy Justin nem aratott valami nagy sikert, de néha ilyen karakter is kell, aki néha bekavar, összekuszálja a szálakat és az érzelmeket. 

Olyan kérdésem lenne hozzátok, hogy tetszik-e ez a fajta írás, mármint, hogy a srácok is szóhoz jutnak, vagy jobban örülnétek, ha inkább csak Emily kapna szót? Csak kíváncsiságképpen kérdezem. :)))

Kicsit feldobtam a bejegyzést egy-két képpel, már korábban is szerettem volna, na de majd mostantól. :P

Nem is tartalak fel titeket, jó olvasást és kitartást! Holnap már csütörtök, a péntek pedig már repülni fog. Hétvégén pedig jövök az új résszel! :D

Üdv: Kittaa 

Emily:

Nagy nehezen összekapartam magamat és elvonszoltam kimerült testemet a fürdőig. A felvillanó lámpafény még mindig bántotta a szememet. A tükörben megjelenő összegyűrt arcom teljes mértében tükrözte mind a hangulatomat, mind a fizikai, és lelki állapotomat, ami a lassan 25 órás ébrenlétemnek volt köszönhető. Na jó, azért 2 órácskát aludtam is, amíg Oliver fel nem ébresztett, de mi az egy ilyen hosszú nap után. Gyorsan megmostam az arcomat hideg vízzel, hátha az segít egy kicsit magamhoz térni, feltettem egy alap sminket, hogy legalább emberek közé mehessek anélkül, hogy, aki rám néz azonnal szörnyet is halna. Előtúrtam egy short-ot, egy felsőt, és egy cipellőt.

 Kifelé menet leakasztottam a fogasról a pulcsimat és felkaptam a táskáimat, amiket még jó, hogy nem pakoltam ki, és indultam a megbeszélt helyre, de mikor a kilincsért nyúltam, mintha kihúzták volna alólam a talajt. Hatalmasat estem a földön heverő tornacipőmben, amit még hajnalban rugdostam le a lábamról és ezek szerint elfelejtettem berakni a táskába. Tarkómat fájlalva tápászkodtam fel a földről keservetes hangokat kiadva és mérgemben akkorát rúgtam a kedvenc Converse csukámba, hogy az a szoba másik felében landolt leverve az asztalról egy üres poharat, ami csörömpölve, darabokban ért földet.

- Ilyen nincs! – kiáltottam fel és elindultam lassan a cipőmért és a pohár darabkáiért. Amilyen szerencsétlen voltam persze, hogy elvágtam vele a kezemet. Nem is én lettem volna.

Fáradtan és unottan rogytam a bőröndömre a lift előtt, ahol anyunak még hűlt helye sem volt. Bekötöttem a kezemet, ami elég félreérthetővé tette a dolgot, hisz a csuklómon lévő kötés egy külső szemlélő számára úgy tűnhetett, mintha öngyilkos akartam volna lenni az ereim vagdosásával. Végre megjelent anyu, így gyorsan a kötésre húztam a pulcsim ujját, nehogy ráhozzam a szívbajt. Bepakoltunk a kocsiba és én azon nyomban el is aludtam. 3 és fél óra kocsikázás után megérkeztünk a stúdióhoz, viszont csak elég messze találtunk parkolóhelyet. Szemeimet dörzsölve ballagtam anyu mellett megpakolva, mint egy málhás szamár. A hatalmas épületbe érve megtorpant mellettem anyu.

- Baj van?  - kérdeztem meglepetten.

- A kocsiban felejtettem a Nikon gépet, és arra is nagy szükségem lenne. – fogta a fejét kétségbeesve.

- Majd én behozom, hátha a friss levegőtől felébredek. – ajánlottam fel a segítségemet, tudva, hogy így legalább megszabadulok a rengeteg csomagtól.

Mire odaértem a kocsihoz szürke felhők takarták el a nemrég még hét ágra sütő napocskát. Mivel láttam, hogy lóg az eső lába és odafelé úton találtam egy közelebbi parkolóhelyet, így bepattantam a kocsiba és elindultam a kiszemelt hely felé. Még jó, hogy már meg volt a jogsim. Mikor odaértem egy szőke nő pont előttem kanyarodott be az ÉN helyemre, így nem maradt más választásom, vissza kellett mennem az előbbi parkolóba. Pont a táskát kerestem, mikor észrevettem anyu mobilját az ülésre dobva. Gyors léptekkel indultam vissza, hogy megelőzzem a felhőszakadást, de úgy látszik nem voltam elég fürge. Kb. fél úton járhattam, mikor egy hatalmas esőcsepp gördült végig az arcomon, aztán még sok másik követte. Szakadni kezdett az eső, én pedig szaladni. Lihegve estem be a stúdió előterébe, ahol a két biztonsági őr igen alaposan végigmért. Mondjuk volt is mit nézni rajtam, hisz egy merő víz voltam. Eddig sem festettem valami fényesen, na de most. Az ajtóhoz érve elém állt a két kétméteres fickó. Nem is csoda, hogy nem akartak beengedni, hisz a belépőkártyám anyunál maradt a táskámban, így hiába is magyaráztam, hogy ki vagyok, és mit akarok. Már feladni készültem a bejutásomat és indultam volna, hogy leülök a kanapéra, mikor valaki egy határozott mozdulattal átvetette a karját a nyakamon.

- Nyugi srácok, velem van. – mondta a mellettem álló alak, akinek arcát teljesen eltakarta a kapucnija.

Félreálltak a korábban ellenszenvesen viselkedő fickók, így végre bejutottam. Őt az égiek küldték. Ennyi szerencsétlenség után már igazán rám fért valami csekély kis szerencse.

- Irtózatosan hálás vagyok, hogy segítettél bejutni. – hálálkodtam a még mindig kapucnit viselő srácnak. – Igazából a kártyám a … - kezdtem a magyarázkodást.

- Ugyan semmiség, bizonyára meg volt rá az okod, és ahogy látom szükséged is volt rá, hogy bejuss. De gondolom van valami váltóruhád, a kollégáid pedig biztos segítenek rendbe hozni. – veregette meg a vállamat, de mielőtt bármit is mondhattam volna hirtelen eszembe jutott a fényképezőgép. – Még jó, hogy említed az esőt- nyúltam a táskáért – de, ami azt illeti, nem dolgozok itt. Hu, szerencsére…- kezdtem megkönnyebbülten, hogy a gépnek nem lett baja és mosolyogva fordultam felé, de mikor megláttam az arcát lefagytam.

- Áh, így már értem. – rázta meg a fejét csalódottan. – Tényleg meg volt rá az okod. Pedig olyan kedves lánynak tűntél. Meg olyan ismerősnek, gondolom már találkoztunk korábban is. Austin, Bobby a hölgy távozni készül. – fordított hátat.

- Ne,ne, várj! Meg tudom magyarázni. – mentegetőztem.

- Azt rögtön gondoltam. – fordult vissza a folyosóról. – De tudod mit, nem érdekel. Nem értem miért nem lehet minket legalább egy kis időre békén hagyni. Miért kell mindig, mindenhová paparazziknak követni minket? – kérdezte dühösen és eltűnt a folyosó végén.

- Várj, én nem vagyok paparazzi, csak… - szakadt félbe a mondatom, mikor két erős kar kirángatott az ajtón. – Louis várj! – kiabáltam utána, de már feleslegesen.

Remek. Nem elég, hogy bőrig áztam anyu hülye gépe miatt, a belépőkártyám persze nála maradt, Louis azt hiszi, hogy én is egy őrült fotós vagyok, aki bármit képes megtenni egy jól sikerült képért, és ráadásul mindjárt éhen is halok. Talán majd egyszer azért elkezd hiányolni anyu, vagy ha mást nem akkor a gépét. Csak kérdés, hogy mikor. – elmélkedtem magamban a kanapéra huppanva. A két öltönyös persze minden mozdulatomat figyelte, komolyan mintha valami bűnöző lennék.

Hirtelen ajtócsapódásra lettem figyelmes. Újabb két biztonsági ember jelent meg, mögöttük 3 napszemüveges srác lépett be az ajtón. Láthatóan nagyon siettek, hisz egymást lökdösve sürgették az előttük haladókat, de még így is, rohanva is felismertem őket, hisz egyrészt rengeteget láttam őket már a Tv-ben, másrészt pedig a húgom és a legjobb barátnőm hatalmas rajongóik. Nem igen van olyan nap, amikor valami miatt ne kerülnének szóba a srácok. Főleg mióta Lily hozzánk költözött. Persze én is nagyon szeretem a zenéjüket, meg hát helyesek is, na de a két csajszi jóval túltesz az én rajongásomon, ami néha nekem már kicsit sok. Nagyon idegesítő, mikor jóformán nem lehet még levegőt sem venni, mert a 1D srácok vannak a Tv-ben. Elmélázásomból Harry mosolya zökkentett ki. Valószínűleg feltűnt neki, hogy elbambultam és őket bámulom. Hosszasan szemeztünk egymással, aztán az ajtóból még visszaforduló srácon hatalmasat lökött a mögötte sétáló Zayn.

- Haver, haladjunk már. – tolta befelé.

Hirtelen eszembe jutott az első találkozásunk. Néhány éve, még az X Faktor és a modell karrierem előtt ugyanis már volt szerencsénk találkozni. Nem mondanám, hogy szerencsésen végződött a mi kis „barátságunk”, de már túltettem magam rajta. Úgy, ahogy.

Harry:

Végre beértünk a stúdióba és azzal a tudattal, hogy ez lesz az utolsó fotózásunk a hónapban sokkal jobbkedvűen állok a dologhoz. Igaz a fotóst még nem láttuk, de remélem, hogy nem valami idegbajos emberke lesz, csak mert már volt rá példa.

- Harry, bocs, hogy csak úgy belöktelek az ajtón az előbb, csak nem értettem, hogy miért kezdtél el pont ott taporogni. – jött oda hozzám Zayn az öltözőben, ahol Louis már nagyban a telefonját nyomkodta.

- Áh, semmi baj. Egyébként meg nem taporogtam, csak a kint ülő csajszival szemeztem, aztán nem tűnt fel, hogy neked már mehetnéked volt. – ütögettem meg a vállát.

- Te már megint csajozol? – kérdezősködött Liam.

- Ráfér. – vágta rá Louis.

- Nem csajozok, csak..olyan ismerősnek tűnt.

- Várjatok, ti most a kinti csajról beszéltek? – eszmélt fel Louis a telefonjából.

- Igen. Hallod nagyon csini leányzó, bár kicsit mintha elázott volna, de még így is tündéri- áradoztam, mire jött Louis illúzióromboló közbeszólása.

- Áh, igen kicsit elázott. Amúgy tényleg kedves lánynak tűnik, csak kár, hogy nem tiszták a szándékai.

- Mi? Ezt hogy érted? Talán ismered őt? – kérdeztem meglepetten.

- Nem, nem ismered, de mivel ő is egy paparazzi, így nem hiszem, hogy csak a két szép szemedért és a göndör tincsidért szemezett veled. – túrt bele a hajamba.

- Szerintem nem az. – jelentettem ki határozottan.

- Szerintem pedig, ha valaki egy méregdrága fényképezőgéppel akar bejutni a fotózásunkra, aki nem a fotósunk, és nem is dolgozik itt, nem hinném, hogy csak a díszletet szeretné lefotózni. – mondta és visszaült a sminkes székbe, hisz időközben megérkezett Lou és Caroline.

- De honnan tudod, hogy nem ő lesz a fotósunk? – szegezte neki a kérdést Liam felvont szemöldökkel.

- Mert én már találkoztam a fotósunkkal és hát nem ő az. – vágta rá. – Kicsit idősebb a kiscsajnál, de egyébként ő is nagyon csinos, ha esetleg érdekel. – fordult felém ördögi mosollyal.

- Haha, nagyon vicces. Mondtam, hogy nem kell kerítőt játszani és különben is már felhagytam az idősebb nők…- hatalmas sikítás szakított félbe, ami a mellettünk levő öltözőből szűrődött át.

Az éles női sikolyra mindannyian összerezzentünk. Nem sokkal később a kilincs lenyomódása törte meg a csendet.

- Végre, hogy megvagytok. – lépett be Niall.

- Végre, hogy itt vagy. – ugrott fel Liam. – Mondtam, hogy siess haver.

- Siettem én, csak hát London nincs éppen a szomszédban. – ült le fújtatva Zayn mellé.

- Jól vagy? – kérdeztem.

- Persze, csak megijedtem a másik öltözőben lévő nénitől.

- Ahogy hallottuk ő is tőled. – nevetett Zayn. – Amúgy kire sikerült rányitnod?

- Csak a takarító nénire, de a frászt hozta rám. Soha nem láttam még olyan takarítót, aki sötétben most fel és..

Nem tudtam tovább Niall-ra figyelni, mert egyre csak a kinti leányzón járt az eszem. Valahol már biztos, hogy láttam, de nem hinném, hogy ő is egy lenne a minket üldöző fotósok közül. Ezt nagyon utálom. Tudom, hogy láttam már valahol, de egyszerűen nem tudok rájönni, hogy hol. Annyi emberrel találkozunk, hogy még az arcokat megtudom jegyezni úgy, ahogy, de helyeket és neveket már nem tudok csatolni hozzájuk.

Emily:

Lassan fél órája ücsörögtem kint, mikor anyu sétált ki a két még mindig szemmel tartó hapsi között.

- Kicsim. Mit csinálsz te itt? Miért nem jöttél be? Már rég össze kellett volna raknunk az állványokat. – kezdte idegesen.

- Talán azért nem mentem be, mert nem tudtam. A kártyám nálad maradt és anélkül meg nem engedtek be, hiába mondtam, hogy veled vagyok, aztán mire végre bejutottam, akkor meg kidobtak, mert azt hitték, hogy paparazzi vagyok és üldözöm a fiúkat.

- Paparazzi? – kérdezte nevetve.

- Igen, mivel egy normális ember nem mászkál ekkora géppel egy fotózásra, ahová igazából senki nem is hívta. – adtam választ dühösen a fényképezőgépre mutogatva.

- De hát miért nem hívtál? – nyúlt a zsebéhez, de mikor meglátta a kezemben a mobilját elmosolyodott. – Így már értem. Ne haragudj. – mentegetőzött. – De most már tényleg neki kell állnunk összerakni az állványokat, mert a srácok hamarosan elkészülnek és addigra jó lenne, ha készen lennénk. – rángatott maga után, és miután elmagyarázta az ajtóban állóknak a szerencsétlen helyzetet végre valahára el is jutottam odáig, hogy valamit csináljak is.

- Tudod kikkel találkoztam? Lily és Lara biztosan sikítozva rohangálna itt fel s alá, ha itt lennének.

- Csak nem összefutottál a srácokkal? – kérdezte mosolyogva.

- De igen. De várjunk csak, te tudtad, hogy itt lesznek? – torpantam meg.

- Igen. Ez lett volna a meglepi. – nyomta a kezembe a gépet, mivel csörögött a telefonja.

- Kicsim figyelj! Nekem most el kell mennem, mert Lara kórházban van. Apád most hívott. – jött vissza sápadt arccal.

- Kórházban? Mégis mi történt? – dobtam le a kezemben lévő vakut.

- Megrántotta a kezét, szóval annyira nem vészes a helyzet, Lily és apád ott van vele de én is szeretnék ott lenni. Úgyhogy mindent rád bízok, Paul, a fiúk menedzsere hamarosan megérkezik ő majd mindent elmagyaráz.

-  Ez most komoly? Azt akarod mondani, hogy engem itt akarsz hagyni? Mert biztos, hogy nem maradok, megyek veled. – kaptam fel a táskámat és indulásra készen voltam.

- Emily te maradsz és megcsinálod helyettem a fotózást. Nem fogok veled vitatkozni. Megtudod csinálni, én bízok benned. Oliver este ér ide, nála leszel pár napig. De most muszáj indulnom, hogy elérjen a gépet. – nyomott egy puszit az arcomra és elviharzott.

Tátott szájjal, lefagyva álltam a stúdió közepén és azon gondolkodtam, hogy ez most csak egy álom vagy a valóság. Megcsíptem a kezemet és rádöbbentem, hogy anyu tényleg képes volt itt hagyni egyedül egy fotózás kellős közepén. Életemben nem csináltam még végig egyet sem. Az igaz, hogy 2 évig jártam fotós suliba, meg hát mellette is rengeteget tanultam, na de ez akkor is hirtelen jött, és egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, hogy nekem kell fotóznom. Egyrészt hullafáradt voltam, másrészt pedig féltem is.

Megérkezett Paul, aki aztán tényleg nem kertelt. Gyorsan eldarálta a lényeget, még mielőtt a fiúk kiértek volna.

- Hát hallod Harry ezt bebuktad. A csajszi lelépett. Gondolom megunta a várakozást. – mondta Zayn mosolyogva, mikor a folyosó végére értek.

- Srácok, hadd mutassam be a fotósotokat, Emily-t. Igaz, hogy úgy volt, hogy Amy, az anyukája fog fotózni, de neki közbejött valami, így Emily maradt, és mivel ő is nagyon ügyes, így belementem a „cserébe”. – mutatott rám Paul, amitől lelankadt a fiúk mosolya. Főleg Louis-é.

- Szóval mégis csak ő lesz a fotósunk. – monda Harry lelkesen.

- Liam. – lépett oda hozzám. – De gondolom már ismersz minket.

- Igen, úgy, ahogy. Már sokat hallottam rólatok.

- Tudtam, tudtam, tudtam. – hajtogatta Harry Louis képébe mászva.

Aztán sorba jöttek bemutatkozni, még így is, hogy tudom a nevüket.

- Emily Smith. – nyújtottam a kezemet, mire mindenki arcára kiült a meglepettség.

- A modell Emily Smith? – kíváncsiskodtak.

- Igen, anno modell voltam. – vágtam rá, bár kicsit fájt, hogy Harry is csak, mint modellt ismert fel.

- Akkor ez vicces menet lesz. – veregette meg Niall Harry vállát, amit nem igazán értettem, de jó volt újra látni. Még így is, hogy ő nem emlékszik rám.