Emily Smith vagyok, egy Manchesterben született, de egy
ideje már New Yorkban élő életvidám, pörgős lány. Egy fotós anya és egy
producer apa lányaként cseppet sem volt zökkenőmentes az életem, de mint ahogy
azt tudjuk az soha nem egyszerű. Főleg, ha olyan emberekkel vagyunk körülvéve,
akik nem, hogy megkönnyítik, hanem csak még nehezebbé, bonyolultabbá teszik
azt. Nem panaszkodásképpen mondom, de nekem az utóbbiból több jutott. Nem
egyszerű feladat megfelelni a szülői elvárásoknak, de azért próbálkozni kell.
Engem mindenáron a média felé akartak terelni, hiszen imádtam szerepelni már
egész kicsi korom óta. Ahhoz képest most lassan 18 évesen 3 év modellkedést
tudhatok magam mögött, ami azért szerintem messze áll a médiától. Vagy hát
attól függ, hogy honnan nézzük a dolgot. Magazinokban, katalógusokban jelentek
meg a képeim, de szerintem ők pont a szakma másik oldalára szántak, ahol én
csinálom a képeket és nem rólam csinálják. Mindegy végül is, mert már
beletörődtek, hogy nem én leszek az, aki tovább viszi a karrierjüket. Imádtam
az elmúlt 3 évet, hisz rengeteget utaztam, nagyon sok emberrel találkoztam,
buliztam, élveztem az életet. Persze hiányzott a régi életem, a családom és a
barátaim, de úgy éreztem, hogy megtaláltam azt, amit mindig is csinálni
akartam, gondolok itt az állandó szereplési vágyra. Itt végre kiélhettem magam.
Aztán jött a hideg zuhany. A szüleim szerint most, hogy már csak egy évem van
hátra a suliból jó lenne, ha teljes erőbedobással tudnék koncentrálni a
tanulásra, így hát felfüggesztették a karrieremet, addig, amíg le nem
vizsgázok. Egy ideig utáltam őket ezért, de aztán beláttam, hogy ők csak jót
akarnak nekem. De mivel mindig is lázadó típus voltam, - amiben leginkább a
bátyáimra hasonlítok- pont, hogy nem a tanulmányaimba fektettem be az energiámat,
hanem a kiskorom óta elég komoly szinten űzött táncolásba. Ez persze megint
újabb vitákat szült, de legalább zajlott az élet. Azt gondoltam, hogy ennél
jobban már nem is tudtam volna kikészíteni a szüleimet, egészen addig, amíg
anyu el nem rángatott Angliába az egyik fotózására. Na, hát mondhatnám, hogy
ott aztán tényleg felborult az életem és általa az övéké is, de nem szeretek és
nem is tudok valami jól hazudni. Soha nem volt normális, átlagos életem, ahol
reggel elmentem a suliba, végig ültem az órákat, suli után elmentem erre-arra a
barátaimmal, hazasétáltam, megírtam a másnapi leckét, felmostam, elmosogattam,
lefeküdtem, aztán mindennap újra és újra ugyanez. De ez csak is kizárólag nekik
volt köszönhető, hisz, ha nem lettek volna híresek, akkor élhettem volna
ugyanúgy, mint a többi velem egykorú tinédzser, szóval nem értem, hogy miért
voltak a modellkedés ellen. Valamit örökölni kell a szülőktől és most mit
csináljak, ha pont a szereplési kényszert örököltem tőlük. Legalább hasonlítok
rájuk. Bizonyára már megfogalmazódott bennetek a kérdés, hogy mégis mi
történhetett Angliában, ami képes volt fenekestül felforgatni az eddig sem
mindennapi életemet. Szerintem van ennél egy sokkal könnyebben megválaszolható
kérdés is. Mi nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése