7. fejezet: Olyanok vagytok, mint a rossz házasok

Sziasztok! Újra itt vagyok, meghoztam az új részt. Köszönöm az újabb feliratkozót :D és a kommenteket :D nem is szeretnék sokat rizsázni csak megszeretném köszönni a támogatást, és a visszajelzéseket, amiket tőletek kapok :D Imádlak titeket!! <3 Kellemes hétvégét :D

Emily:

Nem sok választott el tőle, hogy összeesek, hisz azok a szemek teljesen elgyengítették az amúgy sem stabilnak mondható lábaimat. Harry valószínűleg észre is vette és ezt kihasználva egy percet sem habozott. Határozottan közelíteni kezdett felém, és már csak centik választották el ajkainkat, mikor mintha fejbe vágtak volna magamhoz tértem, kizökkentem abból a bizonyos rózsaszín felhős világból és ellöktem magamtól egy gyenge pofon kíséretében. Ebben a pillanatban Louis hangjára lettem figyelmes.

- Nem akarok zavarni, de szerintem ideje lenne mennünk. – törte meg a csendet, mire mindketten felé kaptuk a fejünket. Próbáltam minél gyorsabban elhagyni a folyosót.

- Csak fél percet vártál volna még. - szólalt meg Harry az arcát fogva.

- Ahogy láttam nem rajtam múlt. – hallatszott Louis hangja még a folyosó végén is, ahová Harry tekintete végig követett.

Zayn halál nyugodtan ült az asztalnál, de mikor felkaptam a székről a táskámat aggódva nézett fel rám.

- Baj van? – kérdezte.

- Áh, dehogy. – vágtam rá és indultam is kifelé az ajtón. Ám, mikor kiléptem rajta legalább 20 fotós fogadott és azonnal kattogtatni is kezdték a gépeiket. Mivel fogalmam sem volt, hogy odakint már paparazzik várják a fiúkat, így elég magabiztosan léptem ki az étteremből. Rögtön szemem elé kaptam a kezemet, és próbáltam meghátrálni. Ekkor valaki megragadta a derekamat és visszahúzott az ajtón.

- Nem hiszem el, hogy ilyen gyorsan rájöttek, hogy itt vagyunk. – csapta be idegesen az ajtót Zayn. – Jól vagy? – került elém aggódó arccal.

- Nem, nem vagyok jól. Utálom őket. Mindenkinek csak megkeserítik az életét, nem értem mit élveznek ezen. – fakadtam ki, ugyanis rühellem az ilyen lesifotósokat.

- Mi sem vagyunk oda értünk, elhiheted. – próbált lenyugtatni.

A másik két srác jelent meg előttünk széttárt karral.

- Úristen, mi ez a fej Emily? Szellemet láttál? – kérdezte Louis.

- Hát nem éppen. Csak a kint várakozó fotósokkal futottam össze. – mutattam kifelé.

- Mondtam, hogy ideje mennünk. – csapott rá a combjára.

- És nem gondolod, hogy szólnod kellett volna, hogy ne rohanjak csak úgy ki? – tettem fel a kérdést, amire rögtön, habozás nélkül meg is kaptam a választ.

- Láthatóan el voltál merülve a gondolataidban, meg hát, ahogy láttam Harry jobban lefoglalt. Miből kellett volna gondolnom, hogy kirohansz az ajtón egy szó nélkül?

- Jól vagy? – szakította félbe Harry.

- Mit érdekel az téged, hogy hogy vagyok? Foglalkozz inkább magaddal, úgyis olyan egoista vagy, hogy nem hinném, hogy különösebben érdekelne, hogy mi van velem, vagy akárki mással is ezen a földön. – dőlt ki belőlem, mire mindenki elnémult, a körülöttünk levők lélegzet visszafojtva bámultak minket.

- Szerintem tényleg ideje indulnunk. – szólalt meg Zayn félénken.

Elkérte a többieknek elcsomagoltatott kaját és indultunk a kocsihoz. Az eltelt néhány perc alatt legalább kétszer annyian lettek a kint várakozók, ám Louis és Zayn hamar utat törtek a tömegben. Harry mellettem ballagott, csendesen telt a kocsiig vezető utunk. Csak néhány paparazzi hangja hallatszott, akik utánunk loholva hülyébbnél - hülyébb kérdéseket tettek fel.

      * Mit keresek én itt?

      * Miért csak a 3 fiú van itt?

      * Hol vannak a többiek?

      * Miért sietünk ennyire?

      * Hova sietünk ennyire?

      * Kié az autó?

Komolyan, legszívesebben leütöttem volna őket, annyira idegesítőek voltak. Az autóba beszállva érezhetővé vált a bent uralkodó fagyos hangulat. Mindenki némán kapcsolta be az övét, és egészen a házig egy szó sem hagyta el a szánkat. Éreztem, hogy miattam volt ilyen a fiúk hangulata is, de Harry próbálkozása teljesen kiborított. Nem értettem, hogy lehettem olyan hülye, hogy hagytam magam elgyengíteni. A 3 fiú lassan elindult befelé, csak én ültem az autóban a kormányt szorongatva. Egyetlen egy valaki jutott eszembe, aki le tudott volna nyugtatni ebben a helyzetben, aki nem más volt, mint Lara, a húgom. Anyu számát tárcsáztam, de legnagyobb meglepetésemre Lily vette fel. Mindent tudni akart a fotózásról, hogy hogyan boldogultam, de nekem semmi kedvem nem volt beszélni róla, így megkértem, hogy halasszuk kicsit későbbre az „élménybeszámolót”. Ekkor Lily hangja csendült fel, amitől azonnal jobb kedvre derültem. Imádtam azt a lágyan csilingelő hangját, ez mindig meg tudott nyugtatni. Ő életem értelme. Amióta megszületett ő jelenti nekem a világot, pont úgy, mint Lily, aki szintén olyan, mintha a tesóm lenne. Csupán ezért utáltam a modellkedést, hogy sokat voltam távolt tőlük, anyutól, és a barátaimtól. Ők ketten egy percre sem hagynak unatkozni, ha más nem, akkor a fiúk tökéletességéről tartanak kis előadást. Sokszor túlzásnak találtam a rajongásukat, de most, hogy megismertem őket egy kicsit jobban, most már értem, hogy mit is látnak bennük. Mivel LA-ben még csak 6 óra volt, így nem tartottam fel őket, hagytam őket tovább aludni. Miután kinyomtam a telefont, nagy levegőt vettem és indultam a fiúk után. Oliver az ajtóban mosolyogva fogadott.

- Minek örülsz ennyire? – kérdeztem unottan.

- Hogy maradsz még egy éjszakát. Annyira örülök neki, úgyis olyan keveset látlak mostanában. – ölelt át, én meg teljesen ledermedtem.

- Mi van? Hogy érted ezt? Oliver én még ma este hazarepülök. Nem maradok még egy éjszakát. – húzódtam el tőle.

- Hát a ma esti géppel biztos, hogy nem mész, mert minden járatot töröltek a vihar miatt. A foglalásodat pedig automatikusan áttették a holnap reggeli járatra.

- Milyen vihar? De hát süt a nap. – néztem ki az ablakon. – Én nem akarok itt maradni tovább.

- Még süt, de estére nagy vihart jósolnak, szóval, ha akarsz, ha nem maradnod kell.

- Csak én lehetek ilyen szerencsétlen. – dobtam el a táskámat dühösen, és indultam a szobámba.

A folyosó végéről láttam, hogy Harry az ajtómnak támaszkodik, így azonnal meg is fordultam.

- Várj Emily! – szaladt utánam és megragadta a csuklómat, de amint ránéztem el is engedte.

- Most itt is, mindenki előtt rám mászol? – kérdeztem idegesen, ugyanis semmi kedvem nem volt csevegni vele.

- Nem, dehogyis. – érkezett a gyors válasz. – Csak el szeretném mondani, hogy mennyire sajnálom az étteremben történteket. Most már tényleg látom, hogy te nem olyan lány vagy. Szóval sajnálom. – nézett rám bocsánat kérően. – Ígérem, hogy soha többé nem teszek ilyet.

- Miből gondolod, hogy fogunk mi még találkozni? – mosolyodtam el.

- Csak merem remélni. – enyhül meg komoly arca.

- Tényleg megígéred? Megesküszöl?

- Igen, megesküszöm.

- Oké, de ha megszeged, nagyon megbánod. – emeltem fel a kezemet fenyegetőileg.

- Értettem főnök asszony. – nevette el magát.

- Most mát legalább nyugiban és békében elmehetünk bulizni. – indultam a szobám felé. – Ha már egyszer muszáj itt maradnom.

- Muszáj? – kérdezte meglepetten.

- Igen, mivel törölték a gépemet az esti vihar miatt, szóval, ha már haza nem tudok menni, akkor legalább jól szeretném eltölteni az estémet, nem itt punnyadni a nappaliban.

- Majd meglátod, hogy milyen jól fog telni az esténk.

- Nem félsz, hogy meghallja Paul? – kérdeztem halkan.

- Nem, mert már beszéltem vele, hogy az utolsó estédet szeretnénk megünnepelni.

- Megünnepelni? Hogy végre hazamegyek, mi? – mosolyodtam el.

- Nem, hanem ez amolyan búcsú este lenne. Annak egyáltalán nem örülök, hogy elmész. – tette hozzá.

Szinte az egész délutánom azzal telt, hogy megtaláljam a megfelelő ruhát az esti bulira, meg persze a pakolással. Szerencsére Liam és Niall már kicsit jobban érezték magukat, így ők is velünk tartottak, nem akarták kihagyni a bulit.

Harry:

- Akármennyire is szerettem volna, rá kellett jönnöm, hogy Emily nem olyan lány. Habár volt néhány gyenge pillanata, amikor tényleg olvadozott, de ő sokkal másabb, mint a többi lány, akivel eddig dolgom volt. És ez teszik. Tudod, hogy szeretem a kihívásokat, és Emilyért érdemes lenne harcolni, szóval nem adom fel. – mondtam Liam-nek a lépcső alján Emilyre várakozva.

- Szerintem nem legyél olyan biztos benne, hogy fogtok még találkozni, ezek után. – veregette meg a vállamat.

- Hidd el, fogunk. – jelentette ki határozottan.

- Aztán Oliver meg le is szedné a fejedet, ha megtudná, hogy milyen terveid vannak a leányzóval. Azt azért remélem észrevetted, hogy nagyon közel állnak egymáshoz, szóval csak óvatosan az ilyen elképzelésekkel.

Pont reagálni akartam Liam mondatára, amikor megjelent Emily a lécső tetején. Az a ruha tökéletesen állt rajta. Annyira gyönyörű volt.

- Anyám. – szólalt meg Louis a nappaliból kilépve.

- Tetszik? – kérdezte elénk érve.

- Mi az, hogy. – vágta rá Zayn.

- És neked Harry? – fordult felém.

- Igen, nagyon dögös. – válaszoltam zavartan.

- Hú, de csini valaki. – jelent meg Oliver mögöttünk. – Harry, beszélhetnék veled? – tette a vállamra a kezét.

- Mi addig kimegyünk a kocsihoz. – mondta Niall.

­- Hallottam a mai kis éttermi akciódról, és csak figyelmeztetni akarlak, hogy Emilyért akár ölni is képes vagyok. Szóval ehhez tartsd magad. – mondta és otthagyott.

Nem igazán értettem, hogy mégis milyen szálak fűzik őket össze, de abban biztos voltam, hogy komolyan gondolta.

Emily:

A szórakozó helyre érve ledöbbentünk a tömeget látva. Hosszú sor kígyózott a bejáratnál, türelmetlenebbnél-türelmetlenebb emberekkel. Louis és Niall egész egyszerűen odasétáltak a biztonságiakhoz, és néhány másodperccel később bólongatva jelezték, hogy szabad az utunk. Beérve a hangos zene, a táncoló tömeg teljesen az uralmába kerített minket. Kerestünk egy asztalt és megrendeltük az első kör italunkat, aztán a másodikat, és a harmadikat.

 Én csak a másodikig bírtam, de a többiek láthatóan jól bírták. Egyedül Oliver nem ivott, hogy legyen, aki hazafelé vezet, és aki kordában tudja tartani a srácokat.

- Szabad egy táncra? – nyújtotta Louis a kezét.

- Persze. – mondtam és már indultunk is a többi táncoló emberke közé.

- Ugye, tudod, hogy ha most El látna, akkor kinyuvasztana mindkettőnket. – mondtam, mikor átkarolta a derekamat.

- Áh, dehogy.

- Dehogynem. Ismerem őt, és biztos vagyok benne, hogy megtenné. – erre megtorpant.

- Tényleg ismered? – kérdezte mosolyogva. – Vagy csak a pia beszél belőled?

- Nem, tényleg ismerem. Még a modell éveim alatt találkoztam vele egyszer Milánóban, aztán meg még egy csomó fotózáson. – magyaráztam.

A csevegésünket Harry szakította félbe, aki Louis vállára téve a kezét jelezte, hogy most már felváltaná a helyét. Louis visszament a többiekhez, Harry pedig hátulról átkarolva kezdte ringatni a csípőmet.

- Láttam érdekelt a véleményem a ruhát illetően. Nagyon szexi vagy ebben a ruhában. – súgta a fülembe és teljesen hozzám simult.

- Köszi, de nem gondolod, hogy kicsit túl közel vagyunk egymáshoz? – kérdeztem.

- Nem hinném, sőt ez még csak a kezdet. – mondta és megcsókolta a nyakamat, amitől kirázott a hideg.

Ekkor Liam és Oliver jelent meg mellettünk, de Harry egy másodpercre sem zavartatta magát és nem engedett el.

- Mi kimegyünk egy kicsit levegőzni, és jó lenne, ha kicsit távolabb táncolnátok egymástól.

- Várj, mi is megyünk. – indultam utána, de Harry visszarántott. – Én ki szeretnék menni.  – néztem a szemébe, amitől megenyhült szorítása.

Hát a levegőzésből az lett, hogy „otthon” kötöttünk ki, mert egyesek már totál részegek voltak, és így jobbnak láttuk, ha indulunk.

- Mi lenne, ha kicsit szebbé tennénk az éjszakát, így búcsúképpen? – loholt utánam Harry a lépcsőn.

- Harry. – szólt rá Oliver. – Figyelmeztettelek valamire!

- Szerintem neked semmi közöd hozzá, hogy hogyan folytatjuk az estét. – förmedt rá és rácsapott a fenekemre.

Erre Oliver olyan ideges lett, hogy egy hatalmasat lekevert neki.

Reggel korán kellett kelnem, hogy elérjem a gépet, ám a tegnap esti buli és az utána történtek egyáltalán nem könnyítették meg az ébredésemet. Este még legalább fél óráig jegeltem Harry arcát és Oliver kezét, mire ágyba kerültem. Nagyon megijedtem, mikor Oliver megütötte Harry-t, de őszintén szólva kezdtem félni Harry-től, hisz még józanon sem volt kiszámítható, hát akkor részegen. Mire leértem a nappaliba már mindenki ébren volt. Hunyorogva ültek egymás mellett a kanapén, kivéve Paul-t, aki bizonyára kellőképpen kialudta magát az este.

- Jó reggelt. – pattant fel Harry és elindult felém.

- Jó reggelt. – fordítottam hátat és egyenesen a konyha felé vettem az irányt.

- Nem haragudj. – szólt utánam Harry, mire visszakaptam a fejemet. – Tegnap kicsit többet ittam a kelleténél, és fogalmam sem volt róla, hogy mit csinálok. Tudom, hogy hülye voltam, de hidd el megbántam.

- Tudod, kezdtem félni tőled az este.

- Sajnálom. De tényleg soha többé nem fordul elő. – ígérgette.

- Ez már megígérted  délután is. – ráztam a fejemet.

- De azóta kaptam egy hatalmas pofont, és az észhez térített, hidd el.

- Oké. Ez az utolsó, hogy megbocsájtok. És, amúgy hogy van a szemed? – simítottam végig az érintett területet.

- Túlélem. Úgy látszik ez kell hozzá, hogy észrevegyem magamat. – mosolyodott el.

- Ti tényleg olyanok vagytok, mint a rossz házasok. Összevesztek, kibékültök. Összevesztek, kibékültök. Összevesztek, kibékültök. Kikészülök tőletek. – szólalt meg Niall a kanapéról kilesve. – Szerintem ti többet veszekedtetek az elmúlt 3 napban, mint amennyit békében és nyugiban töltöttetek el.

Erre mindannyian nevetni kezdtünk, de amúgy volt benne valami. Minden napra jutott valami, amin veszekedtünk, remélhetőleg ma már semmin nem kapunk össze.