8.fejezet: Viszlát Manchester! Viszlát srácok!

Sziasztok! Meghoztam az új részt :) Így utólagosan is elnézést az elírásért :O Korrigáltam :D jó olvasást és szép estét :))
Kittaa

Emily:

Végre eljött a hétfő reggel, ami egyenlő volt a hazautazással, amit már nagyon vártam. Igaz, hogy csak 3 és fél napot voltam Angliában, de már irtózatosan hiányoztak az otthoniakk főleg Lily és Lara, akiket lassan két hete, hogy utoljára láttam, hisz az elmúlt heteket apunál és Lily szüleinél töltötték Los Angelesben. Habár még csak szeptember vége van ők már is pihenni mentek. Jól megy egyeseknek! Én is szívesen velük tartottam volna, csak hát már most megkezdődtek a vizsgák, így kénytelen voltam kihagyni a „kiruccanást”. Meg hát ott vannak a táncpróbák is, versenyre készülünk, szóval nem lett volna szerencsés hiányozni. Ám a legfőbb oka, hogy nem tartottam velük az az apámmal való – mostanában egyre inkább elmérgesedett- kapcsolatom volt. Idén lesz 5 éve, hogy LA-be költözött hátrahagyva minket és minden mást, ami nagyon megviselte a kapcsolatunkat. Nem mintha előtte olyan sokat láttam volna, hisz mindig utazott, de szerintem ez akkor sincs rendben. Larának szüksége lenne az apukájára és nem csak egy évben két hétre, meg hát anyunak is a férjére. Én már megszoktam, hogy jóformán apa nélkül nőttem fel, de nem szeretném, ha Lara-nak is így kéne. Véleményem szerint a családja mellett, mellettünk lenne a helye. De neki mindig is fontosabb volt a karrierje, mint mi, szóval nem hiszem, hogy ez valaha változni fog. Szóval már hiányoztak a csajok és az állandó csacsogásuk.

-Ely! – kiáltott fel Oliver az emeletre. – Gyere már! A többiek már mind kint várnak rád. Mit szüttyögsz már annyit?

- Jól van na, jövök már. Csak nem találtam a mobilomat. – vágtattam le a lépcsőn.

- Csoda, hogy a fejedet nem hagyod el. – borzolta össze a hajamat a lépcsőn leérve. Nagyon jól tudja, hogy allergiás vagyok rá, ha a hajamat piszkálják, de azért mindig megteszi. Csak, hogy bosszanthasson.

- Nem fogsz így fázni? – kullogott mögöttem a lakáskulcsot zörgetve, ezzel is sürgetve.

- Nem hiszem. – néztem végig magamon. - Csak a reptérig kell kibírnom, aztán a gépen már meleg lesz, New Yorkban pedig hétágra süt a nap, azt mondta anyu. – magyaráztam. – Ha már itt járunk tegnap tényleg hatalmas vihar volt ám. Egy csepp eső sem esett és még csak a szél sem fújt. Mondjuk, ha azt nézzük, amióta itt vagyok még nem is esett. – ujjongtam.

- Viszont hűvösebb lett. – rezzent össze az ajtó bezárása közben.

- Emily, te ülsz előre! – kiáltott Harry a ház előtt parkoló fehér kisbusznak támaszkodva, amivel tegnap este bulizni voltunk. Paul bérelte a fiúk itt tartózkodására. – A csomagjaidat már beraktuk a többi közé. – erre a mondatra felkaptam a fejemet.

- Többi?

- Igen, a mieink közé, mert mi is ma megyünk haza, szóval téged felrakunk a gépre, aztán mi is indulunk. – kukucskált ki Zayn hátulról.

- Vége a kirándulásnak? – kérdeztem nevetve a kocsihoz érve.

- Jah, vége. Jön a már kiérdemelt pihenő. – nyújtózott Liam Paul felé fordulva.

- Ámen. – mosolyodott el menedzserük.

Mikor kinyitotta Harry nekem az ajtót elámultam. Az ülés előtt egy hatalmas csokor vörös rózsa volt.

- Úristen! – léptem hátrébb meglepetten, ezáltal Harry-be ütközve.

- Bocsánatkérésem jelképeként. – búgta a fülembe. – Kaptam egy fülest, hogy ez a kedvenc virágod.

- Köszönöm. – öleltem át. – Gondolom, hogy ki lehetett az áruló. – néztem rá Oliver-re, aki pont a hátsó ülésre mászott be. – Kibékültetek?

- Nem is voltunk összeveszve. Soha nem tudnék haragudni erre a majomra, de amúgy igen, megbeszéltük a dolgot. - mondta Oliver kacagva.

– Nagyon örülök neki. De nem kellett volna, mondtam, hogy nem haragszom. – néztem Harry-re.

- De igenis, kellett. – vágta rá.

- Hány szál rózsát is kapott Smith Kisasszony? Ugye tudod, hogy ez csak egy dolgot jelenthet? – hajolt előre Liam. – Harry nagyon megbánhatta, hisz ekkora csokrokkal nem szokott csak úgy dobálózni.

Nagy nehezen bemásztam a kocsiba, ami egyáltalán nem volt könnyű feladat.

- Ahány szál, annyi boldog év. Szokták mondani. – tette hozzá Oliver, de igen gyorsan pontosította is a mondatát. – Barátságra értettem a ti esetetekben.

- Hát akkor, ahogy elnézem valaki hosszútávra tervezi a barátságotokat. – szólalt meg Niall tele szájjal. Pont a reggelét majszolta, de hát úgy látszik ezt nem tudta szó nélkül hagyni.

Legnagyobb meglepetésemre Harry szállt be mellém, pedig én Paul-ra számítottam.

- Te fogsz vezetni? – vágtam meglepett arcot.

- Igen. Miért mi baj van vele, ha én vezetek? – kérdezett vissza az övét becsatolva és a GPS-el kezdett vacakolni.

- Semmi csak azt hittem, hogy te a jobb oldali vezetéshez vagy szokva.

- Ezt pont ugyanúgy kell vezetni, csak itt, baloldalon. – mondta és beindította a kocsit.

- Oké, te tudod. – kötöttem be magam.

Félúton járhattunk, mikor kétségbeesetten kezdett kapkodni a váltó felé.

- Mi van ezzel a váltóval? Miért nem vált 5-be? – kérdezte mire rángatni kezdett az autó.

- Talán, mert az erre van. – váltottam helyette, mire kezét a kezemre rakta.

- Béna. – kiáltotta Zayn hátulról.

- Áhh, kis szemét. – húztam el a kezemet.

- Inkább cseles. – köhintett Louis. – A BMW-t is tudta volna vezetni tegnap, csak te kapóra jöttél.

- Értem. – bólogattam.  – Tényleg mi lesz a másik kocsival? – céloztam a fekete BMW-re, amivel az étterembe mentünk.

- Majd Annie hazaviszi. Úgyis az ő autója. Én meg hazamegyek a srácokkal.

- Annie? - fordultam hátra kíváncsian.

- Egy barátom. Itt van Manchesterben a barátnőinél, és nem volt szüksége rá, így amíg itt voltunk én használtam. Aztán, majd ha megy haza Londonba hazaviszi.

- Oké. – fordultam előre.

A reptérre érve a csomagjaim kipakolása és a bőröndjeim leadása után nem sok időnk maradt búcsúzkodni.

- Hiányozni fogsz. – bújt oda hozzám Zayn. – Lehet, hogy hülyén hangzik, így 3 nap után, de tényleg így van.

- Te is hiányozni fogsz. Meg az ugráltatásaid. – nevettem el magam.

- Mond, hogy jól emlékszem és téged láttalak a New Yorki gépen anyuddal! – nézett végig Niall a táskáimon.

- Igen, én voltam az. Jól emlékszel. És majdnem leesett az állam, amikor megláttalak. És mit ad Isten néhány órával később újra találkozunk. Sőt együtt dolgozunk.

- Ez nem véletlen. Ezt a sors akarta így. – mondta és megölelt.

Sorba jöttek a többiek is, Harry utoljára.

- Sajnálom, hogy…

- Ne, ne kezd! Már mindent megbeszéltünk. Én fantasztikusan éreztem magam az elmúlt napokban, szóval nem fogunk itt sajnálkozni semmi miatt sem. – húztam magamhoz. Annyira jól esett az ölelése. Egészen addig, amíg át nem ment szorítássá a részéről.

- Felhívjuk kedves utasaink figyelmét, hogy a 953 New Yorki járat 25 perc múlva indul. Kérjük, kezdjék meg a beszállást! – csendült fel a hangosbemondó hangja.

- Harry, lekésem a gépet. – próbáltam kiszabadulni erős karjai közül, mire egy puszit nyomott az arcomra.

- Akkor jössz velünk Londonba.

- Jah, iskolába meg anyu megy helyettem. – nevetettem meg a társaságot.

- Már most hiányzol. – simított végig az arcomon tekintetemet keresve.

- Felhívjuk kedves utasaink figyelmét, hogy a 953 New Yorki járat 15 perc múlva indul. Kérjük, fejezzék be a beszállást! – hangzott az újabb figyelmeztetés.

- Vigyázzatok magatokra. Meg egymásra is. – néztem körbe.

- Nagy ölelés? – mosolyodott el Zayn, mire egymásra borultunk.

A vállamra kapkodtam a fotós táskákat, mikor Oliver lépett elém.

- Meg leszel ennyi csomaggal? – kérdezte a csokromat átnyújtva.

- Megoldom. Köszi. –vettem el a virágot. – Otthon meg majd anyu elintézi, úgyis kijönnek elém. Szóval nem lesz gáz.

- Oké. Puszilom őket. – ölelt át. – Szeretlek.

- Én is. – dőltem a vállára. – És átadom.

- Sziasztok srácok. Remélem, hogy egyszer még látjuk egymást. De ha esetleg nem akkor további sok sikert a karrieretekhez és további bolondos éveket. – néztek Louis-ra és indultam a beszállók után.

- Kisasszony a jegye. – zökkentett ki a jegykezelő srác a rózsák nézegetéséből. – Kellemes utat és további szép napot. – mondta a csokromat méregetve.

- Köszönöm. Önnek is további szép napot.

Mielőtt elindultam volna még utoljára visszapillantottam a srácokra, mire a csipet csapat lelkes integetésbe kezdett. Egy utolsó mosollyal búcsút intettem nekik, az elmúlt 3 napnak, a vitáknak és Manchesternek.

Louis:

Nem sokat kellett várnunk a gépünk indulására, de egy örökkévalóságnak tűnt. Már annyira otthon akartunk lenni. 6 hónap távollét után nem is tudom mi lesz az első dolgom a családom és Eleanor megölelgetése után. Mindenki feszült volt az út miatt. Vagyis inkább a hazaérkezés miatt. Talán az elmúlt fél évben nem voltunk ennyire feszültek, mint most indulás előtt. Egyedül Harry arcán látszott egy halovány mosoly, ami kicsit oldotta bennem a feszkót.

- Na, mi van Hazza? – ültem le mellé és bekapcsoltam az övemet.

- Semmi. Már várom, hogy otthon legyünk. – mondta és ebben a pillanatban már emelkedni is kezdtünk.

- Azt én is. Hosszú volt ez a turné. – nyújtóztam. – De látom, hogy valami más az elfojtott mosoly oka. Csak nem Emily kisasszony? – kíváncsiskodtam.

- Halkabban. Nem akarom, hogy Oliver meghallja. – csitítgatott.

- Beszélni csak szabad róla.

- Olyan aranyos lány. – fordult felém. – Én meg olyan csúnyán viselkedtem vele.

- De ő nem haragszik szóval ez a lényeg. A többi nem számít.

- Szerinted mi lehet közte és Oliver között? – hallatszott a hangján, hogy rosszul érinti a dolog.

- Miért mi lenne közöttük? Barátok. – vágtam rá.

- De ahogy kiállt mellette tegnap, az szerintem több mint barátság.

- A nevükből kiindulva inkább rokonok lehetnek. Vagy csak véletlen a Smith vezetéknév egybeesés. Annyi Smith van, hogy éppenséggel ez is előfordulhat. De miért érdekel ez téged? – merült fel a kérdés bennem.

- Csak kíváncsi voltam a véleményedre. – mondta és a telefonját kezdte el nyomkodni.

- Legalább elkérted a számát? – vágódott le Zayn a velünk szemben levő ülésre.

- Nem, de anélkül is megtalálom. – kis keresgélés után alábbhagyott a lelkesedése. – Létezik, hogy nincs fent a Twitter-en? – nézett ránk. – Csak kamu profilokat találtam róla, ahogy 2 követője van. Annál kicsit népszerűbb szerintem.

- Hát… - kezdte Zayn.

- Ha Emily-t keresed Em Smith-t írj a keresőbe. – szólalt meg Oliver Paul mellett.

- Köszi. – hálálkodott és újra pötyögni kezdett. – És….meg van. – kiáltott fel.

Hazza arcát látva eszembe jutott, amikor mi jártunk itt Eleanorral. Én is körülbelül ilyen fejet vághattam, mikor rányomtam a KÖVETÉS gombra. Ezzel az emlékkel még jobban hiányzik a rég nem látott barátnőm. Olyan régen öleltem, csókoltam. És anyuék. Annyira rosszérzés egy ilyen hosszú turné után belenézni a szemükbe, hogy ennyi időre magukra hagytam őket. Tudom, hogy megértik, de akkor is szörnyű érzés. Viszont már otthon lehetnénk. Fantasztikus volt ez a turné, de most mindenkinek egy kis szünetre van szüksége. Mikor kinéztem az ablakon és megláttam a repteret, összeszorult a szívem. Végre itthon.

Csomagjainkat hátrahagyva siettünk a váróban várakozó szeretteinkhez. El mikor meglátott azonnal futásnak eredt és mikor odaért szorosan magamhoz öleltem. (Inkább szorítás volt.) 

 Könnyes szemmel nézett rám.

- Hiányoztál. – mondta és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Kezemmel gyorsan letöröltem és egy csókot nyomtam a szájára.

- Te is kicsim. Szeretlek. – szakítottam meg a csókunkat.

- Én is. – mondta és magához húzott.

Dani is hasonlóképpen üdvözölte Liam-et. Harry anyukáját és nővérét, Zayn anyukáját, Naill pedig anyukáját és bátyát ölelgette. Jó újra itthon.

Mindenhol jó, de legjobb otthon, a családoddal és a szeretteiddel.

7. fejezet: Olyanok vagytok, mint a rossz házasok

Sziasztok! Újra itt vagyok, meghoztam az új részt. Köszönöm az újabb feliratkozót :D és a kommenteket :D nem is szeretnék sokat rizsázni csak megszeretném köszönni a támogatást, és a visszajelzéseket, amiket tőletek kapok :D Imádlak titeket!! <3 Kellemes hétvégét :D

Emily:

Nem sok választott el tőle, hogy összeesek, hisz azok a szemek teljesen elgyengítették az amúgy sem stabilnak mondható lábaimat. Harry valószínűleg észre is vette és ezt kihasználva egy percet sem habozott. Határozottan közelíteni kezdett felém, és már csak centik választották el ajkainkat, mikor mintha fejbe vágtak volna magamhoz tértem, kizökkentem abból a bizonyos rózsaszín felhős világból és ellöktem magamtól egy gyenge pofon kíséretében. Ebben a pillanatban Louis hangjára lettem figyelmes.

- Nem akarok zavarni, de szerintem ideje lenne mennünk. – törte meg a csendet, mire mindketten felé kaptuk a fejünket. Próbáltam minél gyorsabban elhagyni a folyosót.

- Csak fél percet vártál volna még. - szólalt meg Harry az arcát fogva.

- Ahogy láttam nem rajtam múlt. – hallatszott Louis hangja még a folyosó végén is, ahová Harry tekintete végig követett.

Zayn halál nyugodtan ült az asztalnál, de mikor felkaptam a székről a táskámat aggódva nézett fel rám.

- Baj van? – kérdezte.

- Áh, dehogy. – vágtam rá és indultam is kifelé az ajtón. Ám, mikor kiléptem rajta legalább 20 fotós fogadott és azonnal kattogtatni is kezdték a gépeiket. Mivel fogalmam sem volt, hogy odakint már paparazzik várják a fiúkat, így elég magabiztosan léptem ki az étteremből. Rögtön szemem elé kaptam a kezemet, és próbáltam meghátrálni. Ekkor valaki megragadta a derekamat és visszahúzott az ajtón.

- Nem hiszem el, hogy ilyen gyorsan rájöttek, hogy itt vagyunk. – csapta be idegesen az ajtót Zayn. – Jól vagy? – került elém aggódó arccal.

- Nem, nem vagyok jól. Utálom őket. Mindenkinek csak megkeserítik az életét, nem értem mit élveznek ezen. – fakadtam ki, ugyanis rühellem az ilyen lesifotósokat.

- Mi sem vagyunk oda értünk, elhiheted. – próbált lenyugtatni.

A másik két srác jelent meg előttünk széttárt karral.

- Úristen, mi ez a fej Emily? Szellemet láttál? – kérdezte Louis.

- Hát nem éppen. Csak a kint várakozó fotósokkal futottam össze. – mutattam kifelé.

- Mondtam, hogy ideje mennünk. – csapott rá a combjára.

- És nem gondolod, hogy szólnod kellett volna, hogy ne rohanjak csak úgy ki? – tettem fel a kérdést, amire rögtön, habozás nélkül meg is kaptam a választ.

- Láthatóan el voltál merülve a gondolataidban, meg hát, ahogy láttam Harry jobban lefoglalt. Miből kellett volna gondolnom, hogy kirohansz az ajtón egy szó nélkül?

- Jól vagy? – szakította félbe Harry.

- Mit érdekel az téged, hogy hogy vagyok? Foglalkozz inkább magaddal, úgyis olyan egoista vagy, hogy nem hinném, hogy különösebben érdekelne, hogy mi van velem, vagy akárki mással is ezen a földön. – dőlt ki belőlem, mire mindenki elnémult, a körülöttünk levők lélegzet visszafojtva bámultak minket.

- Szerintem tényleg ideje indulnunk. – szólalt meg Zayn félénken.

Elkérte a többieknek elcsomagoltatott kaját és indultunk a kocsihoz. Az eltelt néhány perc alatt legalább kétszer annyian lettek a kint várakozók, ám Louis és Zayn hamar utat törtek a tömegben. Harry mellettem ballagott, csendesen telt a kocsiig vezető utunk. Csak néhány paparazzi hangja hallatszott, akik utánunk loholva hülyébbnél - hülyébb kérdéseket tettek fel.

      * Mit keresek én itt?

      * Miért csak a 3 fiú van itt?

      * Hol vannak a többiek?

      * Miért sietünk ennyire?

      * Hova sietünk ennyire?

      * Kié az autó?

Komolyan, legszívesebben leütöttem volna őket, annyira idegesítőek voltak. Az autóba beszállva érezhetővé vált a bent uralkodó fagyos hangulat. Mindenki némán kapcsolta be az övét, és egészen a házig egy szó sem hagyta el a szánkat. Éreztem, hogy miattam volt ilyen a fiúk hangulata is, de Harry próbálkozása teljesen kiborított. Nem értettem, hogy lehettem olyan hülye, hogy hagytam magam elgyengíteni. A 3 fiú lassan elindult befelé, csak én ültem az autóban a kormányt szorongatva. Egyetlen egy valaki jutott eszembe, aki le tudott volna nyugtatni ebben a helyzetben, aki nem más volt, mint Lara, a húgom. Anyu számát tárcsáztam, de legnagyobb meglepetésemre Lily vette fel. Mindent tudni akart a fotózásról, hogy hogyan boldogultam, de nekem semmi kedvem nem volt beszélni róla, így megkértem, hogy halasszuk kicsit későbbre az „élménybeszámolót”. Ekkor Lily hangja csendült fel, amitől azonnal jobb kedvre derültem. Imádtam azt a lágyan csilingelő hangját, ez mindig meg tudott nyugtatni. Ő életem értelme. Amióta megszületett ő jelenti nekem a világot, pont úgy, mint Lily, aki szintén olyan, mintha a tesóm lenne. Csupán ezért utáltam a modellkedést, hogy sokat voltam távolt tőlük, anyutól, és a barátaimtól. Ők ketten egy percre sem hagynak unatkozni, ha más nem, akkor a fiúk tökéletességéről tartanak kis előadást. Sokszor túlzásnak találtam a rajongásukat, de most, hogy megismertem őket egy kicsit jobban, most már értem, hogy mit is látnak bennük. Mivel LA-ben még csak 6 óra volt, így nem tartottam fel őket, hagytam őket tovább aludni. Miután kinyomtam a telefont, nagy levegőt vettem és indultam a fiúk után. Oliver az ajtóban mosolyogva fogadott.

- Minek örülsz ennyire? – kérdeztem unottan.

- Hogy maradsz még egy éjszakát. Annyira örülök neki, úgyis olyan keveset látlak mostanában. – ölelt át, én meg teljesen ledermedtem.

- Mi van? Hogy érted ezt? Oliver én még ma este hazarepülök. Nem maradok még egy éjszakát. – húzódtam el tőle.

- Hát a ma esti géppel biztos, hogy nem mész, mert minden járatot töröltek a vihar miatt. A foglalásodat pedig automatikusan áttették a holnap reggeli járatra.

- Milyen vihar? De hát süt a nap. – néztem ki az ablakon. – Én nem akarok itt maradni tovább.

- Még süt, de estére nagy vihart jósolnak, szóval, ha akarsz, ha nem maradnod kell.

- Csak én lehetek ilyen szerencsétlen. – dobtam el a táskámat dühösen, és indultam a szobámba.

A folyosó végéről láttam, hogy Harry az ajtómnak támaszkodik, így azonnal meg is fordultam.

- Várj Emily! – szaladt utánam és megragadta a csuklómat, de amint ránéztem el is engedte.

- Most itt is, mindenki előtt rám mászol? – kérdeztem idegesen, ugyanis semmi kedvem nem volt csevegni vele.

- Nem, dehogyis. – érkezett a gyors válasz. – Csak el szeretném mondani, hogy mennyire sajnálom az étteremben történteket. Most már tényleg látom, hogy te nem olyan lány vagy. Szóval sajnálom. – nézett rám bocsánat kérően. – Ígérem, hogy soha többé nem teszek ilyet.

- Miből gondolod, hogy fogunk mi még találkozni? – mosolyodtam el.

- Csak merem remélni. – enyhül meg komoly arca.

- Tényleg megígéred? Megesküszöl?

- Igen, megesküszöm.

- Oké, de ha megszeged, nagyon megbánod. – emeltem fel a kezemet fenyegetőileg.

- Értettem főnök asszony. – nevette el magát.

- Most mát legalább nyugiban és békében elmehetünk bulizni. – indultam a szobám felé. – Ha már egyszer muszáj itt maradnom.

- Muszáj? – kérdezte meglepetten.

- Igen, mivel törölték a gépemet az esti vihar miatt, szóval, ha már haza nem tudok menni, akkor legalább jól szeretném eltölteni az estémet, nem itt punnyadni a nappaliban.

- Majd meglátod, hogy milyen jól fog telni az esténk.

- Nem félsz, hogy meghallja Paul? – kérdeztem halkan.

- Nem, mert már beszéltem vele, hogy az utolsó estédet szeretnénk megünnepelni.

- Megünnepelni? Hogy végre hazamegyek, mi? – mosolyodtam el.

- Nem, hanem ez amolyan búcsú este lenne. Annak egyáltalán nem örülök, hogy elmész. – tette hozzá.

Szinte az egész délutánom azzal telt, hogy megtaláljam a megfelelő ruhát az esti bulira, meg persze a pakolással. Szerencsére Liam és Niall már kicsit jobban érezték magukat, így ők is velünk tartottak, nem akarták kihagyni a bulit.

Harry:

- Akármennyire is szerettem volna, rá kellett jönnöm, hogy Emily nem olyan lány. Habár volt néhány gyenge pillanata, amikor tényleg olvadozott, de ő sokkal másabb, mint a többi lány, akivel eddig dolgom volt. És ez teszik. Tudod, hogy szeretem a kihívásokat, és Emilyért érdemes lenne harcolni, szóval nem adom fel. – mondtam Liam-nek a lépcső alján Emilyre várakozva.

- Szerintem nem legyél olyan biztos benne, hogy fogtok még találkozni, ezek után. – veregette meg a vállamat.

- Hidd el, fogunk. – jelentette ki határozottan.

- Aztán Oliver meg le is szedné a fejedet, ha megtudná, hogy milyen terveid vannak a leányzóval. Azt azért remélem észrevetted, hogy nagyon közel állnak egymáshoz, szóval csak óvatosan az ilyen elképzelésekkel.

Pont reagálni akartam Liam mondatára, amikor megjelent Emily a lécső tetején. Az a ruha tökéletesen állt rajta. Annyira gyönyörű volt.

- Anyám. – szólalt meg Louis a nappaliból kilépve.

- Tetszik? – kérdezte elénk érve.

- Mi az, hogy. – vágta rá Zayn.

- És neked Harry? – fordult felém.

- Igen, nagyon dögös. – válaszoltam zavartan.

- Hú, de csini valaki. – jelent meg Oliver mögöttünk. – Harry, beszélhetnék veled? – tette a vállamra a kezét.

- Mi addig kimegyünk a kocsihoz. – mondta Niall.

­- Hallottam a mai kis éttermi akciódról, és csak figyelmeztetni akarlak, hogy Emilyért akár ölni is képes vagyok. Szóval ehhez tartsd magad. – mondta és otthagyott.

Nem igazán értettem, hogy mégis milyen szálak fűzik őket össze, de abban biztos voltam, hogy komolyan gondolta.

Emily:

A szórakozó helyre érve ledöbbentünk a tömeget látva. Hosszú sor kígyózott a bejáratnál, türelmetlenebbnél-türelmetlenebb emberekkel. Louis és Niall egész egyszerűen odasétáltak a biztonságiakhoz, és néhány másodperccel később bólongatva jelezték, hogy szabad az utunk. Beérve a hangos zene, a táncoló tömeg teljesen az uralmába kerített minket. Kerestünk egy asztalt és megrendeltük az első kör italunkat, aztán a másodikat, és a harmadikat.

 Én csak a másodikig bírtam, de a többiek láthatóan jól bírták. Egyedül Oliver nem ivott, hogy legyen, aki hazafelé vezet, és aki kordában tudja tartani a srácokat.

- Szabad egy táncra? – nyújtotta Louis a kezét.

- Persze. – mondtam és már indultunk is a többi táncoló emberke közé.

- Ugye, tudod, hogy ha most El látna, akkor kinyuvasztana mindkettőnket. – mondtam, mikor átkarolta a derekamat.

- Áh, dehogy.

- Dehogynem. Ismerem őt, és biztos vagyok benne, hogy megtenné. – erre megtorpant.

- Tényleg ismered? – kérdezte mosolyogva. – Vagy csak a pia beszél belőled?

- Nem, tényleg ismerem. Még a modell éveim alatt találkoztam vele egyszer Milánóban, aztán meg még egy csomó fotózáson. – magyaráztam.

A csevegésünket Harry szakította félbe, aki Louis vállára téve a kezét jelezte, hogy most már felváltaná a helyét. Louis visszament a többiekhez, Harry pedig hátulról átkarolva kezdte ringatni a csípőmet.

- Láttam érdekelt a véleményem a ruhát illetően. Nagyon szexi vagy ebben a ruhában. – súgta a fülembe és teljesen hozzám simult.

- Köszi, de nem gondolod, hogy kicsit túl közel vagyunk egymáshoz? – kérdeztem.

- Nem hinném, sőt ez még csak a kezdet. – mondta és megcsókolta a nyakamat, amitől kirázott a hideg.

Ekkor Liam és Oliver jelent meg mellettünk, de Harry egy másodpercre sem zavartatta magát és nem engedett el.

- Mi kimegyünk egy kicsit levegőzni, és jó lenne, ha kicsit távolabb táncolnátok egymástól.

- Várj, mi is megyünk. – indultam utána, de Harry visszarántott. – Én ki szeretnék menni.  – néztem a szemébe, amitől megenyhült szorítása.

Hát a levegőzésből az lett, hogy „otthon” kötöttünk ki, mert egyesek már totál részegek voltak, és így jobbnak láttuk, ha indulunk.

- Mi lenne, ha kicsit szebbé tennénk az éjszakát, így búcsúképpen? – loholt utánam Harry a lépcsőn.

- Harry. – szólt rá Oliver. – Figyelmeztettelek valamire!

- Szerintem neked semmi közöd hozzá, hogy hogyan folytatjuk az estét. – förmedt rá és rácsapott a fenekemre.

Erre Oliver olyan ideges lett, hogy egy hatalmasat lekevert neki.

Reggel korán kellett kelnem, hogy elérjem a gépet, ám a tegnap esti buli és az utána történtek egyáltalán nem könnyítették meg az ébredésemet. Este még legalább fél óráig jegeltem Harry arcát és Oliver kezét, mire ágyba kerültem. Nagyon megijedtem, mikor Oliver megütötte Harry-t, de őszintén szólva kezdtem félni Harry-től, hisz még józanon sem volt kiszámítható, hát akkor részegen. Mire leértem a nappaliba már mindenki ébren volt. Hunyorogva ültek egymás mellett a kanapén, kivéve Paul-t, aki bizonyára kellőképpen kialudta magát az este.

- Jó reggelt. – pattant fel Harry és elindult felém.

- Jó reggelt. – fordítottam hátat és egyenesen a konyha felé vettem az irányt.

- Nem haragudj. – szólt utánam Harry, mire visszakaptam a fejemet. – Tegnap kicsit többet ittam a kelleténél, és fogalmam sem volt róla, hogy mit csinálok. Tudom, hogy hülye voltam, de hidd el megbántam.

- Tudod, kezdtem félni tőled az este.

- Sajnálom. De tényleg soha többé nem fordul elő. – ígérgette.

- Ez már megígérted  délután is. – ráztam a fejemet.

- De azóta kaptam egy hatalmas pofont, és az észhez térített, hidd el.

- Oké. Ez az utolsó, hogy megbocsájtok. És, amúgy hogy van a szemed? – simítottam végig az érintett területet.

- Túlélem. Úgy látszik ez kell hozzá, hogy észrevegyem magamat. – mosolyodott el.

- Ti tényleg olyanok vagytok, mint a rossz házasok. Összevesztek, kibékültök. Összevesztek, kibékültök. Összevesztek, kibékültök. Kikészülök tőletek. – szólalt meg Niall a kanapéról kilesve. – Szerintem ti többet veszekedtetek az elmúlt 3 napban, mint amennyit békében és nyugiban töltöttetek el.

Erre mindannyian nevetni kezdtünk, de amúgy volt benne valami. Minden napra jutott valami, amin veszekedtünk, remélhetőleg ma már semmin nem kapunk össze.

6.fejezet: Szerintem pedig féltékeny vagy

Hali újra! :D hát itt lenne a meglepi rész :P Csak annyit árulnék el a részt illetően, hogy kezdenek beindulni a dolgok :D köszönöm a kommenteket nagyon sokat jelentenek :) 

Jó olvasást és jó éjszakát!

Kittaa

Emily:

Komolyan úgy éreztem magam, mintha az őrültek házában lettem volna. Harry és Louis nem csak az alvási szokásaikról, de a végén már szinte mindenen vitatkoztak fel-alá rohangálva a lakásban. Oliver és Paul talán még gyerekesebben viselkedtek, mint a srácok, lehet, hogy nem lenne szabad őket egy légtérbe engedni, mert elveszítik az összes komolyságukat. Egyfolytában, mindenen nevettek, még olyanon is, ami egyáltalán nem volt vicces. Pont, mint az oviban. Zayn meg hát. Mivel rabszolgát nem volt kedvem játszani, aki azonnal pattan, ha őfelségének szüksége van valamire, így tényleg nem állt szóba velem. De hát minek ugráljak körül valakit, aki makkegészséges? Szóval a 7 fiúból 5 kilőve, maradt a 2 beteg: Liam és Niall. Ők viszont még mindig az ágyat nyomták, ezért nem akartam és nem is volt szívem terhelni őket a társaságommal. Szóval egyedül maradtam, mint a kisujjam, és csak abban tudtam reménykedni, hogy hamar eltelik a nap és végre hazamehetek New York-ba.

- Mit szólnátok, ha elmennénk valamerre ebédelni? – jelent meg Louis a nappaliban.

- Én benne vagyok.  – ugrott fel Zayn és indult kifelé az udvarra.

Niall nyöszörgő hangjára lettünk figyelmesek.

- Nyugi, neked is hozunk valamit. – hajolt oda hozzá Louis, mert látta rajta, hogy mondani akar valamit.

- Menj a francba. Amikor én mondom soha nem megyünk sehova. – lökte el maga fölül.

- Én is jövök. – rohant le Harry a lépcsőn csörtetve.

- Ki jön? Ki marad? – nézett körbe Louis széttárt karral.

Zayn kivételével mindenki inkább a „maradok” lehetőség mellett döntött. Még én is, pedig nagyon unatkoztam, viszont semmi kedvem nem volt velük menni.

- Itt a kulcs. – nyomta Oliver Harry kezébe a kocsikulcsot.

- Emily, meg van a jogsid? – nézett rám Harry.

- Meg. Miért? – kérdeztem értetlenkedve.

- És itt is van?

- Igen. Még szerencse, hogy elhoztam magammal, mert a stúdiónál is…. Miért is olyan fontos ez?

- Mert te fogsz vezetni. – jelentette ki és odadobta a kulcsot.

- Én maradok. Ha nem hallottad volna én ezt a lehetőséget választottam. Szóval biztos, hogy nem én fogok vezetni.

- Minket meg nem érdekel, hogy mit választottál. – rántott fel Louis Liam mellől, akinek éppen hideg vizes borogatást tettem a homlokára.

- Várj, a borogatás. – rángattam a kezét, mert amint felrántott az azonnal le is esett Liam homlokáról.

- Majd Oliver vagy Paul elintézi. – tólt Harry maga előtt.

- Én nem akarok menni.  – hisztiztem.

- Mondtam, hogy nem érdekel. – nézett rám vigyorogva Louis.

- Én biztos, hogy ki nem lépek azon az ajtón. – mutogattam magam elé. - Ha nem engedtek el, akkor sikítani fogok, és ahogy hallottátok reggel igen jó vagyok benne. – vázoltam fel a helyzetet, mire egymásra néztek és elengedtek.

- Legyen, ahogy akarod. – torpant meg Louis. – Harry, tiéd a feladat.

- Milyen feladat? – kapkodtam a fejemet, mire Harry felkapott, átdobott a vállán és elindult velem kifelé az ajtón. Hatalmasat sikítottam, de sajnos ez nem volt elég.

- Ha nem jössz magadtól, akkor viszünk. – nevetett Louis és felkapta a táskámat az előszoba szekrényről.

- Nézd csak, már is az ajtón kívül vagy. – állt meg Harry egy pillanatra a küszöbön kívül.

- Tegyél le! Most azonnal tegyél le! – sikítoztam és kapálóztam, de hiába. Olyan erősen fogott, hogy esélyem sem volt kiszabadulni a szorításából.

- Már miért tennélek? Úgy soha nem jutnánk el a kocsiig.

Zayn már türelmetlenül dobolt a kocsi tetején.

- Ne már! Őt minek visszük? – csattant fel.

- Ő lesz a sofőr. – vágta rá Louis.

- De én nem akarom, hogy jöjjön! – hisztizett.

- Én nem akarok menni. –rángatóztam Harry vállán.

Lassan lerakott, de ügyelt rá, hogy kezeivel elzárja a menekülési útvonalat és egyre közelebb jött hozzám.

- Na jó, vezetek. – adtam be a derekamat. – De csak egy feltétellel.

- Én nem maradok itt. – kiáltott ki Zayn a hátsó ülésről.

- Nem is kell. – csapta be Harry az ajtaját.

- Mi lenne az? – szólalt meg Louis a másik oldalról.

- Nem keltünk feltűnést, nem akarok paparazzikat, és sikítozó lánytömeget. – szögeztem le, még indulás előtt.

- Paparazzikat mi sem akarunk. – mondta Harry, miközben beült mellém az anyósülésre.

- Akkor jó.  Amúgy hova is megyünk? – csatoltam be az övemet.

- Hát valami kajáldába. Fogalmam sincs, hogy hol van itt valami jó kajálda. De a GPS majd segít. – túrta elő a kesztyűtartóból. Hosszasan nyomkodta, de semmi jelét nem mutatta, hogy talált is valamit a kütyüjén.

- Különben nektek nem testőrökkel kéne lennetek, ha így kimozdultok? Tényleg hol van a sofőrötök?

- Ott ül a kormány mögött. – poénkodott Harry.

- Na, de most komolyan?

- Paul hazaküldte, mert mi úgyis repülővel megyünk majd Londonba, neki meg ott a családja, szóval fölösleges lett volna itt maradnia. – törte meg a némasági fogadalmát Zayn.

- Húúú. – kaptam a számhoz.

- Baj van? – kérdezte Harry.

- Megszólalt. Hozzám beszélt. – hitetlenkedtem.

- Csak pillanatnyi fogadalomtörés volt. – vágta be a durcást.

- Jaj Harry, ha arra várunk, hogy azon találj valamit, akkor itt fogunk éhen halni. Előbb találok én egyet, mint az a kütyü.

- Miért te ismered Manchestert? – hajolt előre Louis.

- Mondjuk, hogy kiigazodok a városban.

- Mondhattad volna előbb is. – dobta vissza a GPS-t a helyére durcásan.

- Gondoltam, hogy szólok, de annyira elmerültél benne, hogy öröm volt nézni a szenvedésedet, hogy nem találsz semmit. Az a koncentrálós fej mindent vitt. – indítottam be a motort.

A Nando’s előtt álltunk meg, amitől a fiúknak egyből felcsillant a szemük.

 

- Imádom ezt a helyet. Nem is tudtam, hogy Manchesterben is van. – lelkesedett Louis.

- Niall is teljesen oda van ezért a helyért. – jutott eszébe Harrynek beteg barátja.

- Amúgy, ha jól tudom nektek kellene gondoskodni a srácokról. – csaptam be az ajtót.

- Ahogy láttam ez neked jobban ment. – szólalt meg újra Zayn.

- Az lehet, de mi lesz velük, miután én elmentem?

- Attól függ, hogy mikor mész? – nézett rám Louis vigyorogva.

- Még ma este.

- Mi? Ma este? – fékezett le előttem Harry.

- Igen, csak a hétvégére jöttünk anyuval. – próbáltam kikerülni, mert pont az ajtóban állt meg.

- Majd mész a holnapi géppel. Egy napba nem halsz bele. – szaladt utánam megoldást találva.

- Holnap már suli, szóval muszáj hazamennem. – álltam meg vele szemben.

- És a buli? – tette keresztbe a kezét.

- Milyen buli? - kérdeztem vissza?

- A ma esti buli. Be kell pótolnunk a tegnapit. Anélkül biztos, hogy nem engedünk haza. – jelentette ki határozottan.

- Mikor is meg a géped? – ugrott mellém Louis.

- Fél 11-kor, de előtte még be kell…. – kezdtem, de hamar elhallgattam a vigyorgó arcokat látva. – Na nem! Nem, nem, nem. Szó sem lehet róla. – ellenkeztem, mikor rájöttem a tervükre.

- Dehogynem. Addig kibulizzuk magunkat. – erősködött Louis lehuppanva.

- Legalább egy kicsit te is kikapcsolódsz egy kicsit. Úgyis olyan görcsös vagy meg feszült. Árad belőled a negatív energia. – nyomott le Louis mellé a székre Harry.

- Belőlem, negatív energia? – néztem fel rá kérdően.

- Már a kezdetek óta olyan jeges vagy. Vagy csak így próbálod elfojtani az irántunk érzett szeretetedet? – vágott hozzá gondolkodó fejet.

- Hogy mit? – húztam fel a homlokomat meglepve.

- Ne is tagadd! – nézett rám szúrós szemekkel.

Erre a mondatra nagyon is tudtam volna mit reagálni, csak közben két szőke leányzó sikítva rohant be az ajtón és ez valahogy elterelte a figyelmemet. Nem is értem, hogy miért. Gyorsan felpattantam Louis mellől, még mielőtt átgázoltak volna rajtam, vagy összenyomtak volna, csak hogy hozzáérhessenek.

- Úristen! Louis! Harry! Zayn! – rohanták le őket. Szegény Zayn annyira megijedt, hogy a kezében lévő villát azon nyomba eldobta. Gondolom ő sem számított rá, hogy valaki csak úgy beleugrik a nyakába pont evés közben. – Kérhetnénk egy autógrammot? – kérdezte egyikük sikítva.

Mivel elég fölöslegesnek éreztem magam, gondoltam megkeresem addig a mosdót. Reménykedve léptem ki az ajtón, hogy már elmentek a lányok és nyugiban folytathatjuk az ebédet, ám mikor a folyosóra léptem Harry termett előttem.

- A frászt hozod rám, megint. – kaptam a szívemhez ijedtemben.

- Miért szöktél el? – ugrált előttem, mikor én balra léptem ő is, ha pedig jobbra, akkor ő is jobbra.

- Csak megmostam a kezemet, mert az előbb, mikor megdörzsöltem a szememet megfogta a szemfesték. – magyarázkodtam, és akkor jutott eszembe, hogy ez még a tegnapi sminkem volt. Hisz ma nem is sminkeltem még. Ami azt illeti egész jól állta a sarat.

- És mi volt a szökésed igazi oka? – állt meg előttem meredten.

- A szemfesték. – mutattam a kezemet.

- És mi van, ha én nem hiszek neked? – lépett újra elém.

- Hát az a te bajod. – mondtam és még egy próbát tettem a kikerülésére, ami ezúttal legalább sikerült. Ám, amint elhaladtam mellette megragadta a karomat és a falhoz nyomott kezeit felemelve, elzárva az utat, hogy kibújjak alatta.

- Már másodjára játszod ezt velem ma. – fordítottam el a fejemet. – De, ahogy látom nagyon élvezed.

- Nem is gondolnád, hogy mennyire. Szerintem a szökésed igazi oka az volt, hogy féltékeny voltál a lányokra, ahogy odabújtak hozzánk, ahogy átkaroltak. És te nem tehetted. – lihegte a fülembe.

- Mi van? Nem gondolod, hogy egy kicsit túl sokat képzelsz magadról? – löktem el magamtól a mellkasára téve a kezeimet. – Én nem az a lány vagyok, aki elolvad a két szép szemedtől, meg attól, hogy az egész világ ismer. – mondtam visszafordulva a folyosó végén.

- Tegyünk egy próbát. – lépett elém egy hatalmas lépéssel. Nem értettem, hogy ezzel mire akar kilyukadni, de nem is nagyon volt időm gondolkodni rajta, hisz arcomra tette mindkét kezét és mélyen a szemembe nézett, azokkal a szemekkel. Ahogy arcomhoz ért kirázott a hideg. Ajkai szétváltak és huncut mosolyra húzódtak . A lábam földbe gyökerezett, a szívverésem felgyorsult. Fülcimpám mögé csúsztatta mindkét kezét, továbbra is rabul ejtve a tekintetemet. Lassan közeledni kezdett és az ajkába harapott. Már csak azon kaptam magam, hogy arcomon érzem közeledő ajkai meleg leheletét. Abban a pillanatban minden megszűnt körülöttem, csak azokra az zöld, csillogó szemekre tudtam koncentrálni. Életemben nem gyengültem még így el, pedig voltam már szerelmes, és voltak hasonló elgyengüléseim, de ez. Ez az összesen túltett. Tudtam, hogy nem szabadna engednem neki, de egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy képes leszek elég erős maradni.

5. fejezet: Ez nem vicces

Sziasztok! Újra itt vagyok, igaz, hogy holnapra ígértem, de már nem tudtam várni vele, meg hát holnap egy csomó tanulnivalóm is lesz, úgyhogy itt az új rész, remélem senkinek nem okozok csalódást vele(főleg a buli részére gondolok) :D És lesz egy meglepim is még ma. Na vajon mi lehet az? Csak nem egy újabb rész? :P Lassan kész leszek vele, úgyhogy még ma lesz egy másik rész is, a csalódottságra(ha lesz) :D
Erről a részről csak annyit, hogy ez most csak Emily szemszögéből íródott, ami nem lesz rendszeres, legalábbis nem így tervezem, ugyanis imádok a fiúk nevében is írni :)
Jah, igen! Köszönöm az újabb feliratkozónak, hogy csatlakozott a blogomhoz. :D és a kommenteket is :D Imádlak titeket :))))
Szóval jó olvasást! 
Kittaa :D

Emily:

Számomra még mindig rejtély volt, hogy a srácok hogyan fognak „elszökni”, hisz Paul egész nap a nyomukban volt, nem hinném, hogy a szállodában rájuk se fog nézni. De hát szerintem nem ez lesz az első ilyen akciójuk. Csak megoldják.

- Azt mondta Harry, hogy majd ír egy sms-t, ha jönnek. – mondta Oliver, de nem igazán tudtam koncentrálni, mert már nagyon álmos voltam. Nem sokáig bírtam, amint beültünk a kocsiba el is nyomott az álom.

 Reggel arra ébredtem, hogy valaki átkarolja a derekamat és halkan szuszog mellettem. Mikor kinyitottam a szememet majdnem felsikítottam. Louis feküdt mellettem, de amint átfordultam a másik oldalamra láttam, hogy ott is össze van gyűrődve a lepedő, vélhetően ott is aludt valaki. Ráadásul egy számomra teljesen idegen szobában voltunk. Nagy nehezen kimásztam Louis keze alól, szerencsére nem ébredt fel, így lábujjhegyen indultam az ajtó felé, de mikor a kilincsért nyúltam valaki megcsikizte a derekamat hátulról.

- Jó reggelt! – súgta a fülembe. Ijedtemben hatalmasat sikítottam. – Jézusom. Hogy tudsz ekkorát sikítani már korán reggel? – kapott a füléhez Harry, akit eddig nem láttam a szobában és nem is számítottam rá, hogy már ilyenkor ijesztgetős kedvében lesz akárki is.

- A francba Harry. A frászt hoztad rám. Hogy kerülsz te..vagyis hogy kerülök én ide? És egyáltalán hol vagyunk? És miért aludt velem Louis? – soroltam a kérdéseimet hadarva.

- Nem csak ő aludt veled. – közölte halál nyugodtan.

- Mi?

- Én is veled aludtam. Ott a másik feleden. – mutatott az összegyűrt lepedőre. – És amúgy meg Oliver házában vagyunk, Manchesterben.

- Oliver házában? Mióta van Oliver-nek háza Manchesterben? És mit kerestek ti itt? – merültek fel újabb kérdések.

- Miután elmentünk Paul felhívta a szállodát, hogy jelezze az érkezésünket, de a recepciós csajszi közölte vele, hogy valamilyen oknál fogva törölték a foglalásunkat. Meg valamit magyarázott egy csomó sikítozó lányról is, aztán végül Oliver felajánlotta, hogy aludhatunk itt. – magyarázta.

- De mégis miért aludtatok ti velem? Nincs elég ágy? – kérdeztem.

- Ágy az lenne, de mi jobb ötletnek tartottuk, ha veled alszunk. – bökött rá a még mindig szuszogó barátjára. – Én kérdeztem, hogy nem bánod-e, és hát mivel nem válaszoltál, így nemnek vettem.

- Talán azért nem válaszoltam, mert aludtam? – tártam szét a karomat.

- A hallgatás beleegyezés. – szólalt meg Louis az ágy szélén ülve.

- Na remek, most még te is. – emeltem fel a hangomat. – Komolyan nem vagytok normálisak. Befekszetek egy idegen lány mellé, - mert akárhogy is nézem a dolgot, mégis csak idegen vagyok nektek-, annak ellenére, hogy neked barátnőd van – fordultam Louis felé- te pedig…- hadonásztam mérgesen magam előtt.

- Én pedig? – kérdezett vissza Harry mosolyogva.

- Te pedig…még ijesztgetsz is. – dadogtam zavaromban.

- Na jó, szerintem jobb, ha elmondjuk Emilynek, hogy mi is történt valójában, még mielőtt agyvérzést kapna a kiabálástól. – vetette fel az ötletet Louis.

- Hát az jó lenne. – durcáskodtam.

- Szóval tegnap este egy hatalmasat buliztunk, te részegen dőltél be az ágyba, minket pedig nem engedtél el, könyörögtél, hogy maradjunk. Mi pedig nem tudtunk nemet mondani, engedtünk neked és maradtunk.

- Mi? Ez most komoly? – kapkodtam a fejemet a két fiú között.

- Nem, csak vicceltem. – nevetett fel Louis.

- Elmondanátok végre, hogy mégis mi a fene történt tegnap este?

- Semmi. – vágták rá egyszerre.

- Mi az, hogy semmi?

- Semmi nem történt, hisz egyrészt itt van Paul is, és itt bizonyára észrevette volna, ha kilógunk; másrészt Niall és Liam lázasan fekszenek lent a nappaliban, összeszedtek valami nyavalyát és már este sem érezték jól magukat; harmadrészt Oliver eldugta a kulcsot; végül pedig mikor mi ideértünk te már rég aludtál. – sorolta Harry az indokokat egy levegővétellel. - Szóval nem mentünk sehova.

- Szerintem amúgy nem dugta el a kulcsot, csak te nem találtad. – fordult felé Louis.

- Biztos, hogy eldugta, mert felforgattam az egész előszobát és sehol nem találtam.

- Szóval, csak gondoltuk meglepünk, hogy mikor felébredsz két ilyen sármőr fekszik melletted, szebbé téve a reggeledet. – folytatta Louis.

- Két sármőr. Hát ez tetszik, csak kár, hogy nem igaz. 

- Héé. Most miért mondod ezt? – kapta fel a vizet Mr. Tomlinson és a haját kezdte el igazgatni.

- Csak gondoltam megviccellek titeket egy kicsit. – nevettem fel.

- Nem volt vicces. – durcáskodtak.

- De a ti kis akciótok sem. – dobtam vissza a labdát.

- Különben is, ha itt aludtunk volna azt észrevennéd. És biztos vagyok benne, hogy legalább hatszor ekkorát sikítottál volna.

- Vagy pont, hogy elnémult volna. – vágta rá Louis.

- Miért, annak külön jele lenne? – kérdeztem meglepve.

- Az biztos, ugyanis jómagam van, hogy egy szál semmiben alszom, Lou pedig boxerben. De, amint látod mindkettőnkön pizsoma nadrág van. – húzogatta meg a nadrágja szárát.

- Megerősítem. – szólalt meg Louis. – Csak annyit javítanék rajta, hogy te mindig úgy alszol nem csak van, hogy.

- Ez azért így nem igaz. – vette fel a védekező álláspontot az ágyon elterülő barátja ellen.

- Dehogynem. – mondta két nyújtózás között.

- De nem. – ellenkezett.

- Tudjátok mit, engem nem nagyon érdekel, hogy ki miben alszik, úgyhogy, ha lehetne váltsunk témát.

- Nem lehetne! – rivaltak rám, amitől annyira megijedtem, hogy majdnem hanyatt estem.

- Akkor én most megkeresem a mosdót. – kerestem a menekülő útvonalat a tűzvonalból, ám mikor rájöttem, hogy az a szobához tartozik – bizonyára itt volt Harry, amikor felkeltem, ezért nem láttam- és csak egy ajtó választana el a vitázóktól, inkább módosítottam az útvonalat. – Vagy inkább a konyhát. – húztam el mellettük, mire újra a két vitázó szempárral találtam szembe magam. – Jól van na, megyek már. – csaptam be az ajtót magam mögött.

A szobából kiszabadulva, vagyis kimenekülve…. vagy inkább kiüldözve. Na ez most jó kérdés. Mindegy lényeg a lényeg próbáltam kiigazodni a házban, ami elég nehezen ment, mert még a lépcsőt sem találtam meg. Pedig abban már biztos voltam, hogy az emeleten vagyok, ugyanis a folyosó végén lévő ablakon kibámulásom alkalmával erre már rájöttem, de akármerre mentem mindenhol csak ajtókat találtam. 

                              

                                          

Össze- vissza bolyongtam, mire ráleltem a lépcsőre. Most komolyan, ki az, aki a ház legszélére építi a lépcsőt? Főleg egy ekkora házba. Órákat kell gyalogolnod, mire eljutsz a lépcsőig. Leérve jajgatásra lettem figyelmes.

- Király, legalább a nappali már meg van. – csillant fel a remény bennem, hogy egyszer talán megtalálom a konyhát is. De még jó lenne az éhenhalásom előtt. A boltívnél támaszkodó Paul mosolyogva fordult felém.

- Jó reggelt álomszuszék! Kialudtad magad? Hallom már a kocsiban elaludtál. Gondolom lefárasztottak a fiúk, ismerős helyzet. Egy ilyen törékeny kislányt pedig biztos sokkal könnyebb is kimeríteni.

- Jó reggelt! – köszöntem a kis beégetős, és cikis helyzetbe hozó Paul-nak, akinek még remek humorérzéke is van, mint kiderült. – Oliver? – kérdeztem, mire csak a háta mögé mutatva válaszolt. – Ház Manchesterben?

- Tetszik? – nézett körbe.

- Minek neked ekkora ház? Fél órámba telt, mire megtaláltam az eldugott lépcsődet. – panaszkodtam.

- Szóval nem.

- De, tetszik. Nagyon szép, csak minden olyan..nagy. Az ablakok, az ajtók, a kanapék. – böktem rá a betegek alatt elterülő óriási bútorra. –Meg nem értem, hogy neked, egymagadnak minek ekkora ház pont itt, ahol egy évben egyszer, ha megfordulsz.

- Gondoltam, hogy, ha visszaköltöztök, akkor így legalább a közelben lehetek.

- De ez akkor is hatalmas. És különben sem költözünk vissza. Vagy te tudsz valamit, amit én nem? – kérdeztem sejtelmes arcát látva.

- Nem, csak hátha. – érkezett a gyors válasz.

- Nem hinném, de mindegy. Jó nekünk most New Yorkban, már megszoktuk. Jut eszembe: a bőröndöm? Csak mert szeretnék átöltözni valami tiszta ruhába.

- Ott van az előszobában. – mutatott a helység felé.

Villámsebességgel felrohantam az emeletre és az első útba eső szobába bementem átöltözni.Egy fehér pólót, egy szürke farmert és a legújabb szerzeményemet, egy szürke sneakers-t vettem fel. Imádok színesen öltözni, de most valahogy nem volt hozzá hangulatom, így maradt ez az egyszerű szürke-fehér szekró.

- Emily. –hallatszott egy nyöszörgő hang a nappaliból,, mikor levágtattam a lépcsőn. De nem tudtam eldönteni, hogy ki szólongatott, mert eleve nagyon halk volt, és torz is. Föléjük hajolva Niall száját láttam mozogni.

- Igen? – öltem le mellé.

- Hoznál nekem egy pohár vizet? – emelte fel a kezét, mutatva az üres poharát az éjjeliszekrényen. – A többiek nem hoztak.

- Persze. – pattantam fel és indultam a konyha felé, de Oliver előtt megtorpantam.

- Elmondanád, hogy mégis hol találom meg a konyhát ebben a gigászi épületben?

- Egyszerűbb, ha megmutatom. – húzott maga után.

- Miért nem vittetek inni a fiúknak? Képesek vagytok elnézni, hogy szenvednek? – fordultam Paul felé, aki szapora lépésekkel követett minket.

- Mondtam Harry-nek és Louisnak, hogy gondoskodjanak a srácokról, de tényleg hol vannak? – nézett körbe.

- Fönt. A szobámban. Éppen arról vitatkoznak, hogy tényleg mindig meztelenül alszik-e Harry.

- Komolyan? Szerintem ez nem vitatárgya, ez egyértelmű. De miért pont ott vitatkoznak?

- Mert reggel átjöttek, hogy szebbé tegyék a reggelemet, és ott ragadtak.

- Bevetették magukat? – nevetett fel Paul.

- Simán befeküdtek mellém, aztán meg azt mondták, hogy egész este ott aludtak velem.

- De ruha volt rajtunk? – fordult felém Oliver.

- Persze, hogy volt. Csak gondolták, hogy megviccelnek.

Erre hangos nevetésben törtek ki, és rájöttem, hogy inkább nem is kellett volna elmondanom.

- Ez nem vicces. – vágtam be a durcást.

- De, ez nagyon is az. – vágta rá Oliver.

- Komolyan mondom, ti még komolytalanabbak vagytok, mint ők. – kiabáltam vissza Niall poharát szorongatva.

- Te egy angyal vagy. – mosolygott rám Niall hunyorgó szemekkel.

- Emily. Megkérhetnélek, hogy hozz nekem egy aszpirint. – nézett fel rám Liam lázban égő, kipirosodott arccal.

- Azonnal hozom. De neked is hozok egyet. – néztem Niall-ra és indultam is a konyhába, de útközben megtaláltam a táskámat az előszoba szekrényen, így gyorsabban megoldottam az aszpirin kérdést. Visszaérve Zayn-t látam meg a fotelban elnyújtózni, remegve. 

Odaadtam a srácoknak a gyógyszert és a harmadik beteg felé indultam.

- Neked nem hozzak valamit? – guggoltam le elé.

- De aranyos vagy. – mondta rekedtes hangon. – Egy csomag kekszet tudnék most értékelni.

- Jó, hozom.

- Meg egy pohár kakaót. Vagy tudod, mit legyen egy forrócsoki is. De végülis egy kávét is megtudnék most inni. – kiáltott utánam, ami hallatán azonnal megfordultam és értetlenül néztem rá.

- Kakaó, forrócsoki, kávé? A többiek gyógyszert és vizet kértek. Biztos, hogy te is beteg vagy Zayn?

- Igen. – köhintett és még jobban magára rántotta a mellette levő pokrócot.

- Lázad is van? – kérdeztem megjátszva a meglepettet.

- Van. Kekszevési és kakaó-, forrócsoki-, kávéivási lázban égek.

- Oh, értem. Csak messze van a konyha, igaz?

- Eléggé. Meg hát, ha már egyszer felajánlottad. – rúgta le magáról a pokrócot.

- Mert azt hittem, hogy te is beteg vagy.

- Én próbáltam megjátszani. – pattant fel.

- Hát elég gyorsan leleplezted magad a kívánságlistával. Pedig már majdnem bedőltem neked. Olyan szívesen gondolkodtam volna rólad is. – mondtam ironikusan.

- Ha betegnek kell lennem ahhoz, hogy egy ilyen csinos csajszi ápolgasson, akkor ide azokkal a bacikkal. – mondta és beugrott a két beteg közé, akik feljajdultak súlya alatt. Próbálták volna lelökdösni magukról, de csak egy erőtlen próbálkozásra futotta tőlük. Gyorsan kirángattam a két szenvedő közül és visszalöktem a fotelba.

- Most már biztos, hogy beteg vagyok. Már érzem. Ég az arcom, fáj a fejem, ráz a hideg, remeg a lábam. – sorolta a beképzelt, vagyis az elképzelt tüneteket.

- Gyenge próbálkozás,

- Nem látod mennyire szenvedek? – nézett rám bociszemekkel.

- Nem vagy vicces – dobtam rá a pokrócot és indultam kifelé.

- Nem hagyj itt. Legalább egy teát meg egy- két kekszet hozzál már nekem, ha úgyis a konyhába mész. – kiáltotta utánam.

- Nem. – fordultam vissza a boltívnél.

- Akkor nem állok többé szóba veled. – jött a zsarolási kísérlete.

- Hát barátom akkor így jártam. – nevettem fel. – De te is. – és otthagytam „szenvedni” keksz és bármi más nélkül.

Oliver háza, ami valljuk be tényleg hatalmas egy "házikó"