28. fejezet: Valakivel nem számoltunk

Sziasztok manókák! Meghoztam az új részt, amit sajnos technikai okok miatt nem megosztani veletek. A drága internet ellenem szegült. 

Komolyan mondom felveszek valakit, hogy gépeljen helyettem, mert ez így nem állapot :) 

Remélem tetszeni fog, várom a visszajelzéseket :D (A következő részt előreláthatólag a hét közepén tudom hozni.)

Puszi 

Kittaa :D

Az ismerős ház elé bekanyarodva nagyot sóhajtottam, hirtelen eluralkodott rajtam a fáradtság. Kimerülten vágtam be a kocsi ajtót, mire Harry villámokat szóró tekintettel fordult felém a túloldalról.

- Bocsika. - simogattam meg a kocsi tetejét.

Széles mosolyra húzódott korábbi lebiggyesztett szája. Be kéne már látnom, hogy a fiúk első szerelme a kocsijuk, mi lányok pedig az igaz szerelmet és törődést jelentjük nekik. Ez alól Harry sem kivétel. Táskáinkat ledobva léptünk az előszobába, majd a nappaliból kiszűrődő hangok és nevetés elől menekülve rögtön célba vettem az emeletet, amit Harry elcsodálkozva figyelt a lépcső aljánál állva.

- Megfürdök, amíg ti beszélgettek. – fordultam vissza felé egy álmos mosoly kíséretében. – A szobámban leszek, ha keresnél. – mondtam, majd folytattam utamat a célállomás felé.

Útközben beléptem Harry szobájába, visszacsenni a földön pihenő takarómat, amit ugyebár tegnap fölöslegesen cipeltem át, majd a szobámba lépve levágtam azt az ágyra. Szívesebben aludtam volna Harry-vel, de most, hogy itt voltak a többiek jobbnak láttam, ha inkább a saját szobámban alszok. A sarokban lévő bőröndömből előtúrtam tiszta pizsamát, mert az elmúlt este kapott, vagyis ellopott pólót ott felejtettem a másik szobában, majd a választott ruhadarabokat a fotelbe dobtam a fehérneművel együtt. A fürdő ajtón szinte beestem, ami egyrészt a magas küszöbnek, másrészt pedig belépve a földön heverő, fogasról leesett köntösnek volt köszönhető, amit először nem is vettem észre, csak mikor majdnem hanyatt estem benne. Miután problémamentesen eljutottam a kádig első teendőm a kád teletöltése volt, nem kevés habfürdővel felturbózva. Ledobtam izzadt ruháimat a szennyes tartó kosárra, és elmerültem a habok között. A meleg víz, a nyugalom és a fáradtság meghozta gyümölcsét: jóformán elaludtam a kádban. Arra eszméltem fel, hogy Louis dörömbölt az ajtón, hogy élek-e még vagy voltam olyan szerencsétlen is belefulladtam a fürdővízbe. Meg vannak a hozzám fűzött remények, mondhatom. Nem sokáig bóbiskolhattam el, hisz a víz hőmérsékletéből ítélve 2-3 perc volt az egész, de nekem óráknak tűnt. Kikászálódtam a kádból és magamra csavartam a polcon lévő törölközők egyikét, majd az ajtón kilépve megnyugtattam Louis-t, hogy még egyben vagyok.

- Oh…- nyögött fel, ahogy meglátott és végignézett rajtam. – Nem akarsz felöltözni? – kapkodta a tekintetét össze-vissza.

- Zavar, hogy egy szál törölközőben járkálok a szobámban? – próbáltam poénre venni az egészet, mikor leesett, hogy igencsak hiányos az öltözékem és Louis-t is elég kellemetlen helyzetbe hozom ezzel. – Mindjárt jövök. – kaptam fel a fotelban lévő, kikészített ruháimat, majd visszasiettem a fürdőbe. – Bocsi, csak kissé meg vagyok zavarodva, plusz fáradt is vagyok, szóval bocsi az előbbiért. – mentegetőztem, mikor újra a szobába léptem.

- Semmi baj, csak meglepett, hogy hirtelen eltűnt a szégyellős éned és nem rohantál vissza sikítozva. Látom, Harry már dolgozik az ügyön. – ült le mosolyogva az ágy szélére.

- Mi? Ezt hogy értem? Min dolgozik Harry? – kérdeztem elcsodálkozva, miközben bezuhantam az ágyba.

- Csak szeretné látni az igazi énedet. – fordult felém és elnyúlt mellettem.

Értetlenül néztem rá, hisz egyáltalán nem értettem, hogy mit akart mondani ezzel.

- Emily, te modell vagy. Valamiért viszont félsz neki kimutatni a magabiztos, szexis énedet…már, ahogy ő elmondta. – emelte fel kezét védekezésképpen. - Ezen szeretne változtatni.

- De hát mi nem is vagyunk együtt, miért kéne neki kimutatnom ezt?

- Nekem nem tudsz hazudni, Emily.

- De Louis, most komolyan. Csak barátok vagyunk, semmi több. – pillantásomat a plafon felé emeltem, azt hittem mentem rám szakad a mennyezet. Utálok hazudni.

- Nagyon rosszul hazudsz. Elárul a szemed…engem nem tudsz becsapni. Jah és a homlokodról nem is beszélve. Rettenetesen árulkodó, amikor megrándul, mikor füllentesz. – mosolyodott el.

- Honnan tudo… - kérdeztem volna, de aztán magamtól is rájöttem a válaszra. – Eleanor. – suttogtam bosszúsan.

Fáradtságom ellenére elég gyorsan leesett, hogy ki lehetett az áruló, hisz erről csak Lily és El tudott. Lily biztos, hogy nem árulta volna el, így maradt El. Szégyenemben magamra rántottam a takarót, betakarva vele a fejemet is, hogy ne lássa kipirult arcomat.

- Na, szóval. – kezdte lefelé húzni rólam a védelmet nyújtó paplant. – Hadd halljam az igazat.

- Nem vagyunk együtt. – nyögtem ki, de kezdtem magam egyre rosszabbul érezni a hazudozásom miatt. – Neki olyan lány való, aki szereti ezt a pörgést, és nem érdekli mások véleménye.

- Szóval együtt vagytok.

- Nem. Épp most mondtam, hogy ez nekem sok, mellé…

- Megint hazudsz. Amit elmondtál az előbb az teljesen te vagy. Az igazat akarom hallani.

- Ez az igazság, ennél igazabbat nem tudok mondani. – sóhajtottam fel.

- Mondjuk, hogy elhiszem, és később? – kíváncsiskodott tovább, amivel kezdett az agyamra menni.

- Nem tudom, de te leszel az első, aki tudni fog róla, oké? Viszont, ha nem haragszol szeretnék aludni egy kicsit. – pislogtam rá nagyokat.

- Csak még egy kérdés. – kúszott közelebb hozzám. – Ugye nem bántott az a vadállat?

- Nem volt rá ideje, de biztos vagyok benne, hogy megtette volna. – hajtottam le a fejemet.

- Emily. – simítottam meg a vállamat, amivel elérte, hogy felnézzek rá. – Megfizet érte, ne aggódj. Saját kezűleg intézem el.

- Fölösleges magad bajba keverni, attól ő nem fog megváltozni. Remélem, hogy Harry-nek sem lesz baja belőle. Nem szeretném, ha miattam kéne magyarázkodnia.

- Te már hozzánk tartozol, Lily-vel együtt. Megvédünk titeket mindentől. Emiatt pedig ne aggódj, majd csendben nyírjuk ki, senki nem fog rájönni, hogy mi voltunk.

- Louis. Nem ér annyit, inkább hagyjátok.

- Jó, akkor majd a rendőrség elintézi. Reggel beviszlek az ősre, elmondod mi történt, ők pedig megteszik a megfelelő lépéseket. – komolyodott el az arca.

- Nem akarok ebből ekkora ügyet csinálni. – csóváltam a fejemet. – Semmi olyan nem történt, amiért elítélhetnék. Az, hogy mit akart tenni senkit nem fog érdekelni. Kérlek, hagyjátok. – mondtam már szinte könyörögve. - El akarom felejteni az egészet, nem pedig rendőrségre járkálni.

- Jól van, ahogy akarod. Most hagylak pihenni, ha kell valami csak sikíts, lent leszünk a nappaliban a nap kupaktanácsán. – tápászkodott fel mellőlem és mosolyogva indult az ajtó felé.

- Ezt nekem kéne inkább felajánlanom. Hisz te a sérült, nem én. – céloztam a délutáni balesetére, mire vigyorogni kezdett és megtapogatta tarkóját.

- Oh, tényleg. Már el is felejtettem. Akkor majd én sikítok, ha kell valami. – poénkodott, szokásához híven.

- De ugye jól vagy? – kérdeztem aggódva.

- Persze. Legalább kicsit izgalmasabb volt a napom. Irtózatosan jó érzés tudni, hogy vannak ilyen lökött rajongóink is. Hasonlítanak ránk, vagyis rám. – nevetett fel saját kijelentésén, majd folytatta útját kifelé. – Jah és Emily…- támaszkodott meg az ajtófélfánál és felém fordult – én voltam az első.

Elégedett mosollyal az arcán várta, amíg kitisztuljon a kép, hogy miben is volt ő az első.

- Végig tudtál róla, mégis faggatóztál. – esett le a tantusz nem sokkal később.

- Csak kíváncsi voltam, hogy tényleg annyira titokban akarod-e a kapcsolatotokat, vagy ha sokáig nyaggatlak vele beismered, hogy együtt vagytok.

- Szemét. – vágtam hozzá az első díszpárnát, ami a kezembe akadt.

Ügyesen kitért előle, majd a földről felvéve mosolyogva dobta vissza.

- Örülök nektek. És csak, hogy tudd, Harry tényleg szeret téged. Eddig egy lányról sem beszélt úgy és annyit, mint rólad. Nagyon remélem, hogy szúrja el, mert te tényleg fantasztikus egy leányzó vagy. Örülök, hogy itt vagy és vigyázol Harry-re. Tudom, hogy melletted semmi hülyeséget nem tud és nem is fog elkövetni. – mondta eltolva magát az ajtófélfától. – Jó éjszakát, tündérke.

Még mielőtt becsukhatta volna az ajtót utána szóltam.

- Köszönöm Louis… jó éjszakát.

 Valahogy nem is bántam, hogy Harry elmondta neki, hisz mégis csak a legjobb barátja, Lily is tud róla, szóval jogom sem lenne hisztizni vagy veszekedni. De nem is akarok. Ha ő tényleg komolyan gondolja ezt az egészet, akkor tőlem nem fog függni a dolog. Délután még ódzkodtam a „mondjuk el mindenkinek” dologtól, de így legalább nem kell attól félnem, hogy valaki rányomul. Ő az enyém, csak az enyém, és nem adom senkinek.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben nyomott el az álom, amit egy halk, rekedtes hang tört meg néhány másodpercre, majd meleg takarómat éreztem felsiklani a vállamon, bizonyára megint lerugdostam magamról.

- Szeretlek… mindent megteszek azért, hogy boldog legyél és, hogy biztonságban tudhassalak. – szólalt meg újra a rekedtes hang, amit hamar felismertem, még félálomban is.

Éreztem, ahogy ajkai az arcomnak nyomódnak, majd halk lépteit hallottam, ahogy elindult kifelé a szobából. Próbáltam kinyitni a szememet és megszólalni, hogy visszacsalogassam magamhoz, de egyszerűen nem ment. A rám nehezült fáradtság nem engedte, így csak annyit tudtam elsuttogni, hogy:

- Szeretlek Harry.”

Erre léptei lelassultak és kissé elidőzve ácsorgott az ajtóban, majd kiment, csendesen becsukva maga mögött az ajtót. Visszazuhantam álomvilágomba és felidéződött bennem az első csókunk.

„ – Majd én segítek elfelejteni. – húzódott el tőlem egy kicsit, hogy a szemembe nézhessen. – Én itt vagyok neked. – emelte meg kissé az államat, mire az alsó ajkamba haraptam.

Láttam rajta, hogy ez meglepte és egyben izgatta is. Lassan odahajolt hozzám és mivel nem löktem el magamtól lágyan megcsókolt. Végül heves csók lett belőle és az ágyon végeztük.

- Szeretlek Mily…Szeretlek Mily”…Mily…Mily. – csengett a fülembe, ám az utolsó szó sokkal valóságosabbnak tűnt, sokkal életszerűbbnek.

Ahogy erősödött a hang, ahogy közelebbről hallottam rögtön kipattantak a szemeim. Így csak a régi táncos csoporttársaim és Harry hívott a párizsi utunk alatt. Megfordulva Zayn vigyorgó fejével találtam szembe magam, ami olyan közel volt, hogy majdnem lefejeltem.

- Jó reggelt, álomszuszék. – ugrott el előlem és kihúzta a függönyöket.

- Zayn, te hogyhogy itt vagy? És miért hívtál…Mily-nek?

- Harry küldött, hogy keltselek fel, még mielőtt lelépnék, mert ő túl elfoglalt. Este kicsit sokáig tartott a megbeszélés, így itt aludtunk, ezért vagyok itt. Mit is mondtál minek hívtalak? Mily-nek? – torpant meg a szoba közepén. – Miért hívtalak volna úgy? – kérdezte meglepve. – Mindegy. Iparkodj, mert Hazza már türelmetlen.

- Hány óra van? És miért türelmetlen Harry? – dörzsöltem a szemeimet nagy sóhajok között.

- 11 múlt, szóval kapd össze magad. – mondta mosolyogva és kisétált a szobából.

Remek. Nem elég, hogy megint a párizsi kiruccanásunkról álmodtam egész éjjel, még el is aludtam. És nem is kaptam választ a kérdésemre.

Ajtócsapódásra kaptam fel a fejemet, gondolom Zayn viharzott ki a házból. Fejemet tekergetve lépkedtem le a lépcsőn, ugyanis a kemény párnámnak köszönhetően nem kicsit aludtam el a nyakamat. Próbáltam megtalálni Harry-t és rájönni, hogy miért is türelmetlen, amit a konyhából kiszivárgó mennyei illatok sokban megkönnyítettek. A konyhapult mögött egy kék kockás kis kötényben állva szorgoskodott, kapkodott össze-vissza kezében egy fakanállal.

- Zayn szerinted milyen…- fordult felém a fakanalat nyújtogatva, ám mikor meglátott elhallgatott és leeresztette kezét.

- Lebuktál. – suttogtam, miközben felé lépkedtem. – Hallom türelmetlen vagy. – léptem elé és mosolyogva néztem körbe, hogy min ügyködik éppen, majd kezét megfogva a számhoz emeltem a fakanalat és megkóstoltam a rajta levő szószt. – Finom. – nyaltam meg a számat, amit feszülten figyelt. – Jó reggelt, édesem. – nyomtam egy cuppanós puszit az arcára.

- Most, hogy látlak sokkal jobb, nem csupán jó. – nézett végig rajtam, majd odahajolt hozzám egy féloldalas mosollyal.

Kihasználtam a lehetőséget és egy álmos csókot leheltem ajkaira. Most ő nyalogatta ajkait, én pedig eközben felpattantam a pultra és lábaimat lógatva próbáltam oda csalogatni magamhoz.

- Tegnap este beszéltem Louis-val és elmondta, hogy tud rólunk.

- Kinyírom. – dobta le a fakanalat dühösen.

- Inkább együnk, mert isteni illata van ennek a valaminek. – néztem a tűzhely felé, majd kezeimet a nyaka köré fontam, mikor odalépett elém és lábaim közé nyomult.

- Semmi kiabálás vagy veszekedés, vita? – kérdezte meglepve.

- Nem, mert éhes vagyok. – nevetettem meg. – Nem akarok állandóan veszekedni. Ha te elég erősnek érzed a kapcsolatunkat, akkor felőlem legyen. – rántottam meg a vállamat. – Lily is tud róla, szóval nem csak te osztottad meg a legjobb barátoddal. Viszont nem szeretnék címlapot… csak a barátok…

- Annyira szeretlek. – húzott magához és megcsókolt, ezzel belém fojtva a szót. –Nagyon csini ez a pizsi…- simított végig a combomon, egészen a rövidnadrág aljáig, mikor elváltunk egymástól – de az én pólóm valahogy jobban állt tegnap. Nem mintha ebben nem lennél szívdöglesztő. – tette hozzá magyarázkodva.

Kezemet nyakáról a hátára csúsztattam, majd a köténye kötőjét kezdtem piszkálni.

- Nagyon csini ez a kötényke… - ismételtem utána mosolyogva – de enélkül sokkal jobban tetszel. Nem mintha ebben nem lennél szívdöglesztő, csak tudod, szívesebben nézegetem a te kockáidat, még ha csak pólón keresztül is, mint ennek az anyagnak a kockáit. – bújtam hozzá és nyaka csókolgatása közben kioldottam a derekán megkötött masnit. Elhúzódva tőle kibújtattam belőle és a földre dobtam a kötényt, majd ajkainak estem.

- Hu, de kis heves vagy ma reggel. – motyogta bele a csókunkba, majd hirtelen elugrott előlem és a tűzhelyhez sietett.

Kikerekedett szemekkel és a levegőben lévő kezeimmel értetlenül fogadtam a reakciót, de hamar megértettem, hogy miért volt fontosabb a tűzhely, mint én. Kikapcsolta a villanytűzhelyet és visszasietett hozzám.

- Csak, hogy ne égjen oda a szósz.  Ha már egyszer olyan finomra sikerült. – suttogta a fülembe és csókokkal kezdte elhalmozni a nyakamat, ami kisebb nyögést váltott ki belőlem.

Váratlanul eltűnt alólam a konyhapult márvány lapja és az ölébe kapott. Lábaimat reflexszerűen kulcsoltam a dereka köré. Gyors léptekkel indult a nappali felé és óvatosan végigfektetett a kanapén. Először kicsit meglepett a helyiség választása, de gyorsan megkaptam a választ ki nem mondott kérdésemre.

- Nem bírnám ki a szobáig. Túl sok a lépcső, túl hosszú a folyosó. – lihegte a nyakamba.

Ahogy rám nézett elmosolyodtam. Vágytól égő szemeivel nagyokat pislogott, ajkai elváltak egymástól. Arcát végigsimítva vizsgáltam tekintetét, amiben teljesen elvesztem. Rabul ejtett és nyomorba döntött. Nem tudtam, hogy valaha elég leszek-e neki és nem vágyik-e majd másra és ez félelemmel töltött el.

-  Annyira kívánlak. – suttogta és lábaimat lassan felhúzta, majd teljesen fölém tornyosult. – Annyira vágyom rád. – nyelt nagyokat, miközben én tovább simogattam arcát.

Ajkaimat harapdálva jeleztem neki, hogy szeretném, ha megcsókolna, amit egyből meg is tett, amint rájött tervemre. Pólóját gyűrögettem, majd nagy nehezen megszabadítottam tőle és elhajítottam. Heves csókcsatánk egyre jobban fokozta mindkettőnkben a vágyat, a szenvedélyt, ám valakivel nem számoltunk. Nekem fogalmam sem volt róla, hogy van valaki más is a házban rajtunk kívül, Harry pedig biztos elfelejtette a nagy romantikázásban.

- Itt meg mi a fene folyik? – emelte fel a hangját az a személy, aki előtt azért még szerettem volna titokban tartani a dolgot.

Mondjuk az örökkévalóságig.

27.fejezet: Kössünk alkut

Sziasztok! Hát itt az új rész, tudom, kicsit későn, de kész lett. Nem sok mindent szeretnék hozzáfűzni, csupán annyit, hogy jó olvasást.(jah és kitartást a sulihoz) :D

Üdv:

Kittaa

Miután elhajtottunk a srácok házától „hazaszáguldtunk” az edzős cuccainkért. Kisebb kételyek között kiválasztottam egy fekete sortot és egy fehér sport felsőt, de valahogy olyan érzésem volt, hogy Harry valami fura dologra készül, hisz hatalmas spot táskával a vállán jelent meg az ajtóban és hát az ember nem ekkora táskával megy például futni, szóval kezdtem kétségbe esni, hogy mit is akar tanítani nekem.

- Ezek jók lesznek? – mutattam fel a kiválasztott ruhadarabokat, mire elmosolyodott. – Vagy egyáltalán hová megyünk? Mert, ha a szabadban leszünk, akkor…

- Edzőterembe megyünk. – nevetett, miközben ledobta a táskáját és odasétált mellém. – Ez a szerkó pont alkalmas lesz a bokszoláshoz. – húzott magához, de mondata hallatán szó szerint ledermedtem, mozdulatlanul álltam előtte kikerekedett szemekkel.

- Hogy…hogy mihez? – dadogtam.

- Megtanítalak bokszolni. Legalább tanulsz egy-két ütést és nem lesz gondod a bunkó csávókkal a suliban. – közölte ezt a világ legtermészetesebb dolgaként.

- Én.. bokszolni? Harry én még egy legyet is félve csapok le. Nem akarok ilyen…erőszakos sportot…- még mielőtt folytathattam volna félbeszakított.

- Nem kérdeztem, hogy akarod-e. – húzódott mosolyra a szája. – Nem lesz semmi bajod tőle, nem fog letörni a körmöd, szóval ne hisztizz, inkább induljunk.

- Mi van? Ugye most csak viccelsz? Nem erőltetheted rád a hülye bokszedzésedet.

- Kössünk alkut. – ajánlotta fel. – Ma azt csináljuk, amit én szeretnék, szóval elmegyünk bokszolni…

- De én nem akarooook. – vágtam közbe.

- …Holnap pedig azt csináljuk, amit te szeretnél. – fejezte be mondatát kérdő tekintettel.

- Jó, de készülj fel, hogy akkor a holnapi napod vásárlással fog telni, ugyanis szükségem lenne pár dologra. – egyeztem bele kezét megrázva.

- Én benne vagyok. – nyomott egy puszit a számra vigyorogva, amiből rögtön tudtam, hogy valamit még hozzá akar tenni a dologhoz. – Veszünk neked néhány igazán szexi fehérneműt. – suttogta a fülembe; beigazolódott a gyanúm~volt még mondanivalója.

- Szóval a saját fehérneműim nem is tetszenek. – vágtam be a durcást és ellöktem magamtól, persze nem is kicsit rájátszva.

- Én nem azt mondtam. – próbálta kivágni magát, de már késő volt.

- Kifelé. –mutattam az ajtóra. – Indítsd be inkább a kocsit.

- Kényelmes cipőt hozzál. És nincs hiszti. – kiabált vissza mosolyogva.

Komolyan ki fog készíteni ez az ember. Rettenetesen akaratos, amit még az imádnivaló feje sem tud jóvátenni. Felkaptam a földről a kék futócipőmet és bevágtam a táskámba. Dühös voltam, na nem a kijelentése miatt, hanem mert egyáltalán nem vágytam erre az egészre. Soha életben nem rajongtam az ilyen dolgokért, féltem is tőlük, meg hát azért valljuk be nem éppen nekem találták ki ezt a spotot. De ha ezt akarja, hát megkapja. Persze nem kevés hisztivel és nyávogással megspékelve. Mikor leértem már a beindított kocsinak támaszkodva várt rám.

- Hidd el élvezni fogod. – mondta, mikor kinyitotta nekem az ajtót.

- Az biztos. – nevettem magamban.

Néhány perc alatt odaértünk az edzőteremhez. Mikor beléptünk egy magas, barna hajú srác fogadott minket, aki valamiért nagyon nem tűnt szimpinek.

- Szevasz, haver! – lépett oda Harry-hez.

- Szevasz! – pacsiztak össze, én meg csak mosolyogtam, mintha lett volna min.

Ez amolyan kínomban vagy zavaromban való mosolygás volt.

- Emily ő itt Cody, az edzőm; Cody ő itt Emily…a barátnőm. – mutatott be a srácnak.

- Szia. – mosolyogtam még zavartabban, hisz Harry a megbeszéltek ellenére sem akart visszavenni a tempóból, ami a nyilvános kapcsolatunkat érinti.

- Hellóka. – mért végig elég feltűnően. – Elképesztő, hogy hogyan tudod mindig a legjobb csajokat felszedni. Egy igazi tehetség e téren. Van érzéke kiválasztani az esti szórakoztatást. – nézett rám, mikor a „szórakozás” szónál járt, ami kicsit sem lepett meg.

Eddig sem volt szimpatikus, és ahogy sejtem nem is lesz. Szerintem nem kicsit volt lekezelő az, ahogy Harry-ről beszélt, meg hát ahogy rólam.

- Ott találod a női öltözőket. – mutatott az előttünk levő hosszú folyosó vége felé.

- Köszi. – indultam volna átöltözni, de Harry megragadta a karomat és visszahúzott egy csókra.

Kicsit meglepődve és lesokkolva alig észrevehetően eltoltam magamtól. Az öltözőbe érve becsaptam magam után az ajtót és levágódtam a padra. Ennyit arról, amit megbeszéltünk. Gyorsan átvettem a ruháimat és pont a cipőmet kötöttem, mikor Harry jóformán berontott az ajtón. Egy fehér ujjatlan póló volt rajta egy hozzá egy fekete rövidnadrág.

- Na, hogy állsz? - kérdezte mosolyogva.

-  Kész vagyok. – ugrottam talpra. – Szóval…mi volt ez az egész? A csók és hogy a barátnődként mutatsz be?

- Mert az vagy?! És mert szeretlek?!

- Ezt már megbeszéltük.

- Miért kéne titkolnunk, hogy együtt vagyunk? Vagy meddig akarsz várni vele?

- Csak egy kis időt kértem, nem hónapokat vagy éveket. Nem akarom, hogy a média azon csámcsogjon, hogy mi is van köztünk, miközben már nem is leszünk együtt, mert nem működik.

- Miért ne működne? Állandóan ezzel jössz! Te mondtad, hogy többet akarsz. Nem értem most már megint mi a bajod! Elég nehéz rajtad kiigazodni. Igazán eldönthetnéd már, hogy mit is akarsz! – kiabálta majd kiviharzott az öltözőből. Fejemet rázva követtem, majd bezártam az ajtót és a sarokban levő bokszzsákokhoz sétáltam. Harry egyedül szenvedett a kesztyűjével, így gondoltam segítek neki, de elrántotta a kezét.

- Megoldom. – vágta durván a fejemhez.

Mivel Cody-t nem láttam sehol odaléptem hozzá, újra. Beszélni akartam vele.

- Sajnálom, hogy ilyen bonyolult vagyok. – nyeltem nagyot. – Én csak azt szerettem volna, ha…

- Nem érdekel. Majd, ha eldöntötted, hogy akarsz-e vagy sem akkor szólj, most pedig hagyj edzeni.

Hát itt ért véget az el sem kezdett bokszoktatásom. Megérkezett Cody, lőttek az esélyemnek, hogy beszélhessek Harry-vel. Az kattogott az agyamban, hogy már az első napunkat (párként) vitával töltjük. Persze megint miattam. Sokkal jobbat érdemelne egy ilyen lánynál, aki még azt sem tudja eldönteni, hogy mit is akar igazán. De ennek is meg van az ok, csak még nem volt időm és lehetőségem elmondani neki. Azt hiszem az eltervezett hisztit 100%-ig teljesítettem, sőt még felül is múltam azt. Hangos robaj törte meg gondolataimat. Harry dühösen, erős ütésekkel püfölte a bokszzsákot, ami láthatóan még Cody-t is meglepte.

Mivel elég feleslegesnek éreztem magamat inkább visszavonultam az öltözőbe. Leültem a padra és csak bámultam magam elé. Hogy lehetek ilyen hülye? Mindent csak tönkreteszek a hisztimmel. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit sem sokkal később több is szaporán követett. Hirtelen Harry homályos alakját láttam meg magam előtt, ahogy leguggol elém és foggal feltépi a kesztyűje tépőzárját, lerángatja magáról és a sarokba dobja azokat.

- Ne sírj, kérlek. Nem bírom azt nézni, hogy szenvedsz. – simította meg a térdemen pihentetett kézfejemet és ujjait összefűzte az enyémekkel. – Ne haragudj, hogy kiabáltam veled. Csak tényleg nem értelek már.

- Te ne haragudj. Olyan hülye vagyok, te sokkal jobbat érdemelsz nálam. Én állandóan csak… - kezdtem bele, de félbeszakított.

- Ne mondj ilyet – jött közelebb- nekem csak te kellesz. A kérdés csak az, hogy te akarsz-e engem. – emelte fel a fejemet.

- Mindennél jobban akarlak, de kérlek adj egy kis időt. – szipogtam.

- Jó. Csak áruld el, hogy miért? Szégyellsz engem? Tudom, hogy nincs valami jó hírnevem, de annak negyede nem igaz. – halkult el a mondata végén.

Ledöbbenve néztem rá. Szégyellem? Őt?

- Úristen, dehogy szégyellek. Mi? Hogy jutott ilyen eszedbe? Én csak nem akarom, hogy velünk is az legyen, mint… - hirtelen elcsuklott a hangom.

- Mint? – kérdezte arcomat simogatva.

Nagy levegőt vettem, próbáltam erőt gyűjteni, hogy nem bőgjem el magam megint.

- Mint a szüleimmel. – mondtam szinte alig hallhatóan.

Harry arca teljesen megváltozott a mondatom hallatára. Kiült rá az aggodalom és az értetlenség.

- Amikor annak idején összejöttek nagy port kavart a kapcsolatunk. Anyu keresett modell volt, apu pedig egy feltörekvő producer. A két család között elég nagy volt a viszály már évekkel a megismerkedésük előtt is, hisz állandó versengésben álltak egymással a nagypapáim az akkori tőzsde ügyek miatt, hisz mindketten neves brókerek voltak. A média persze azonnal felkapta az ügyet, ám anyuék kapcsolata lett a célpont, amit néhány hónap alatt szinte teljesen tönkretettek, mind a riporterek, mind a szüleik. Azóta persze rendeződött a házasságuk, de én pont ezért nem akarom, hogy nagy ügyet csináljanak a kapcsolatunkból. Nem akarlak elveszíteni. – ahogy befejeztem kitört belőlem a sírás.

- Jaj, kicsim. – húzott magához elmosolyodva. – A mi családjaink nem állnak háborúban, szóval ettől nem kell félned. Sőt a tőzsde miatt sem, azt meghagyjuk a nagypapáidnak.

A sírás helyét a nevetés vette ám. Nyaka köré fontam a kezeimet és szorosan magamhoz öleltem.

- A médiával meg ne foglalkozz, valamiből nekik is meg kell élniük, ha már egyszer ők sem értenek a brókerséghez. – folytatta a viccelődést, ami láthatóan hatásos volt, hisz már fülig ért a szám.

- Szeretlek. – suttogtam a fülébe.

- Én is. – húzódott el tőlem kissé és lágyan megcsókolt.

Hosszas csók lett a gyengéd csókból, amit végül egy, az öltözőbe besétáló szőke nő tört meg.

- Sarah. Igazán megvárhattál volna. Legközelebb én is otthagyla…oh, bocsi .– szabadkozott és már el is tűnt.

Először értetetlenül néztünk az ajtó felé, majd összemosolyogtunk, amit hangos nevetés követett.

- Szóval akkor megtanítasz bokszolni? – kérdeztem könnyes arcomat törölgetve.

- Csak nem kedvet kaptál hozzá? – nézett rám meglepetten.

- De igen. – mondtam határozottan.

Feltápászkodtunk és indultam volna kifelé, de utamat állta. Derekamnál fogva húzott magához és megölelt. Annyira jól esett az ölelése, az a védelmező ölelése. Olyan biztonságot éreztem karjaiban, mint még soha. Lassan elváltunk egymástól és visszaballagtunk a zsákokhoz. Immáron én álltam kesztyűben a zsák előtt, elég furcsa volt azzal a bumszlival a kezemen.

Harry igen jó tanárnak bizonyult, hisz néhány perces oktatás után már profinak éreztem magam. Ő bizonyára kevésbé gondolta így, de türelmesen nézte, ahogy a saját magam által kidolgozott ütésekkel bénázok. Egészen belemerültem a püfölésbe, kezdtem nagyon élvezni a dolgot. Cody végig figyelt minket, ami nem kicsit zavart. Utálom, ha olyan férfiak stílörik a fenekemet, akiket nem is ismerek, ráadásul nem is szimpik számomra. Ő viszont nem zavartatta magát. Már edzetünk egy ideje, mikor feltűnt mellettünk egy srác.

Harry mosolyogva köszöntötte, de mielőtt még be tudta volna mutatni, az ismeretlen igen komoly tekintettel elhívta beszélgetni. Hiper-szuper titkos lehetett, ha így félre kellett miatta vonulni. Még a teremből is kivonultak. Ám Harry távozása nem akadályozott a további csapkodásban, ahogy a tanárom nevezte az ütéseimet. Egyszer csak két erős kezet éreztem a derekam köré fonódni, ám az illető magasságából és illatából rögtön rájöttem, hogy nem Harry az. Ahogy hátra fordítottam a fejemet megláttam Cody arcát, majd a nyakamat kezdte puszilgatni. Próbáltam ellökni magamtól és felhasználni a nemrég tanult üléseket, de kezeimet magam előtt összefogva teljesen lebénított.

- Engedj el! – kiabáltam rá, de mit sem foglalkozva vele folytatta megkezdett tevékenységét. – Harrrrryy!!! – sikítottam fel, mire a teremben levők mind felénk kapták a tekintetünket.

Cody ennek kifejezetten nem örült, hatalmasat taszított rajtam, egészen a közeli raktár feliratú ajtóig, amin szinte berepültem a lökéseinek köszönhetően. Hallottam, hogy a kint levő srácok utánunk indulnak dühüknek hangot is adva, de akkor már késő volt. A zár kattant, mi bent, ők kint.

- Harry most nincs itt, szóval legyél jó kislány és gyere ide, szórakozzunk egy kicsit. – állt meg előttem önelégült mosollyal.

- Te megörültél. – hátráltam, ameddig csak tudtam, de a falnak ütközve kezdtem kétségbeesni és újra utat törtek a könnyeim.

A hideg kirázott még csak a gondolattól is, hogy mit akar csinálni velem. Rettenetesen féltem, teljesen leblokkoltam, hirtelen eszembe sem jutott, hogy mitől olyan nehezek a kezeim. Végig nézve a kesztyűkön azonnal végigfutott az agyamon a „megoldás”. Szám elé emeltem jobb karomat és a Harry-től ellesett mozdulattal megszabadultam a rajta levő kesztyűtől, majd Cody-hoz vágtam azt.

- Látom szeretsz rosszalkodni. Harry biztos nem tanított meg rá, hogyan kell viselkedni egy férfi társaságában, de ez nem is meglepő. Ő sem férfi szóval nehéz lett volna.

Ezt hallva mérhetetlen dühöt éreztem, amit meg is mutattam neki. Ahogy közelebb lépett egy jól irányzott mozdulttal ágyékon ütöttem. Káromkodások közepette rogyott a földre, én pedig gondolkodás nélkül rohanni kezdtem az ajtó felé.

Szabad kezemmel elfordítottam a kulcsot és próbáltam minél gyorsabban kijutni. Ahogy kirontottam az ajtón pont Harry-be ütköztem, aki aggodalmasan figyelte a többieket.

- Emily! Kicsim, mi történt? – kérdezte mikor a nyakába borultam.

- Cody… - kezdtem bele remegő hanggal – az előbb…

- Bántott?

A körülöttünk állók röviden elmondták a történteket, amit Cody kiáltása szakított meg, mikor sántikálva és görnyedten kisétált mögöttünk.

- Te rohadt kurva! Ezt meg megbánod!

Harry azonnal neki esett és hatalmasat behúzott neki. Harry barátja, akivel beszélgetett elém lépett és magához húzott, amit ijedten fogadtam és próbáltam kiszabadulni a karjaiból.

- Nyugi. Én nem bántalak. – suttogta, de én nem akartam, hogy egy idegen ölelgessen, így elhúzódtam tőle.

- Kicsim. Jól vagy? – hallottam meg Harry hangját és odafordultam hozzá, majd aprót bólintottam. – Gyere, menjünk. – fogta meg a kezemet, elhúzva a srác elől, aki lassú lépésekkel követett minket. Összeszedtük az öltözőben levő cuccainkat és az rajtunk levő, edzős ruhában távoztunk az épületből. Minél előbb otthon akartam lenni, nem volt sem erőm, sem kedvem átöltözni. Már nagyon elegem volt a mai napból. Valahogy minden összejött mára.

- Josh, betennéd ezeket hátra? – nyújtotta Harry a táskáinkat a srácnak.

- Ő is velünk jön? – kérdeztem, mire göndör tincsit rendezve elmosolyodott.

- Igen. Paul szervezett nálunk valami megbeszélést. Ő a dobosunk, neki is ott kell lennie. – magyarázta, majd elkomolyodott, ahogy végignézett rajtam. – Jól vagy? Nem bántott az a szemét?

- Jól leszek, csak fel kell dolgoznom ezt az egészet. Nagyon megijedtem.

- Ne haragudj. Nem lett volna szabad ott hagynom vele. Ha tudtam volna, hogy képes ilyenre ide sem hozlak. Ott kellett volna lenne, hogy megvédjelek.

- Nekem soha nem volt szimpatikus. – szólalt meg Josh; mint kiderült; mikor beült a hátsó ülésre. - Igazából az én hibám, mert ha nem hívom el Harry-t…

- Erről nem ti tehettek, ez egy vadállat. – rezzentem össze belegondolva, hogy mi történhetett volna.

- Amúgy Josh vagyok. – nyújtotta előre a kezét.

- Emily. – mondtam megszeppenve.

- Harry barátnője, tudom. Már sokat mesélt rólad.

- Az jó. – néztem rá Harry-re.

- De csak jókat. És nyugi, tőlem senki nem tudja meg, hogy együtt vagytok. Tudok titkot tartani.

- Köszi. - egy erőltetett mosoly kíséretében dőltem hátra és bekapcsoltam az övemet.

Mikor elindultunk Harry a combomra tette a kezét, kicsit megszorította, majd simogatni kezdte. Próbálta oldani a feszültséget, a maga sajátos módján. Ahogy rám nézett, ahogy hozzám ért valami fellángolt bennem. Soha nem éreztem még ilyet, vagyis nem ilyen körülmények között. Olyan különös érzés fogott el, ott, azonnal akartam őt. Nem tudom, hogy csak azért kívántam annyira, mert el akartam felejteni, ahogy hozzámért, ahogy puszilgatott az a vadállat, vagy szimplán csak előtörtek belőlem a hormonok. 

Kezét feljebb húztam, már a sortom aljánál jártak ujjai, mikor felém kapta tekintetét. Szemei szinte égtek a vágytól, ajkai elváltak egymástól és nehézkesen kezdte venni a levegőt, ahogy én is.

- Becsukjam a szemem? – hallottuk meg Josh hangját nevetve.

- Bocs, csak kicsit sok volt a mai nap. – mentegetőztem elpirulva és visszatoltam Harry kezét a combomra.

26. fejezet: Ijedtség

Sziasztok! Hát megint késtem, de gondolom ez már nem meglepő. :/ Egyszerűen nincs időm begépelni a még nyári szünetben megírt részeket. Éjjel-nappal érettségi tételeket írok, amit habár nem élvezem annyira, mint a történetet írni (sőt egyáltalán nem vagyok oda értük), de muszáj megcsinálnom őket, ha le akarok érettségizni. Már pedig le akarok, mert már így is sok volt az elmúlt 4 év, nem hiányzik még egy. /Ha jól sejtem sokatok jár nyelvi előkészítős osztályba, na ti tudjátok miről beszélek./ Na mindegy, nem akarom sajnáltatni magam vagy ilyesmi csak gondoltam leírom az okát, hogy miért nem tudok részeket hozni olyan rendszerességgel, mint korábban.
De most, végre sikerült összehoznom a következő részt. Remélem tetszeni fog, de ha esetleg nem akkor nyugodtan írjátok le kommentben, hogy min változtassak. Bírom a kritikát, szóval csak őszintén.:D Nem harapok :P
A részről csak annyit, hogy ez is jó hosszúra sikerült, de remélhetőleg ez nem megy a minőség rovására. 
(u.i.: ha mobilról olvastok a képek kicsit el vannak csúszva, de szerintem így is érthető, hogy melyik hova tartozik, és bocsi.)
Puszi: 
Kittaa <3

~Lily~

Talán életemben nem izgultam még annyira, mint ma reggel. Az első, igazi meghallgatására megyek délután és már most kora reggel tiszta ideg vagyok miatta. Ráadásul még Emily sincs itt velem. A fiúk nem sokat könnyítenek a helyzeten, hisz amióta felébredtek állandóan üvöltöznek, szaladgálnak, csapkodnak, így nem igazán lehet a szövegtanulásra koncentrálni. Pedig direkt korábban keltem, de hát hiába. A csajok elmentek vásárolni, legalább őket nem kell kerülgetnem. Nem bántásképpen mondom, de El és Dani elég kíváncsi természetűek. Szeretnek rólam és Niall-ról kérdezgetni.

- Hol vagy, édesem? – hallottam meg Niall hangját, ahogy fel-le járkál a házban a nevemet kiabálva. – Lily!?

A legcsendesebb, legbékésebb és legeldugottabb zugba húzódtam gyakorolni a szöveget, hogy nem makogás vagy dadogás legyen belőle délután, de a fiúk hangerejét még a tetőtéri gardróbszekrényből is lehet hallani. Egyszer csak halk reccsenés törte meg a magolásomat, ami feltételezhetően a parketta volt, szóval megtalált Niall. Vagy csak valakinek éppen szüksége van a szekrényben található öltönyök egyikére, amit kétlek; marad Niall.

- Hát itt vagy. – nyitotta ki az ajtót és mosolyogva leguggolt elém. – Mit keresel te itt?

- Hogy találtál meg? – kérdeztem meglepve, majd második kérdésére válaszolva felemeltem a kezemben lévő papírt.

- Mondjuk úgy, hogy nem te vagy az első, aki ide próbált elbújni. Amúgy miért nem a szobánkban gyakorolsz? – ráncolta össze a homlokát.

- Mert ott képtelenség megmaradni a hangzavar miatt. Ide legalább nem hallatszik fel „annyira”. Ki szokott itt bujkálni? – jutott eszembe korábbi mondata.

- Harry, mikor nincs kedve hallgatni a sületlenségeinket. – válaszolta nevetve. – Ha gondolod, szólok a srácoknak, hogy vegyék lejjebb a hangerőt és akkor megtudsz maradni a szobában. – simította meg a lábamat.

- Nem kell, jó itt. – adtam a gyors választ.

- Jól vagy? Olyan sápadt vagy. – emelte fel a fejemet.

- Csak izgulok. – mosolyogtam rá.

- Fölösleges izgulnod. Te leszel a legjobb és tiéd lesz a szerep.  – ült le mellém.

- És mi van, ha nem tetszem majd nekik? Vagy, ha elrontom.

- Dehogy rontod, már oda-vissza tudod az egész szöveget. És biztos vagyok benne, hogy el lesznek ájulva tőled. Nálad jobbat és szebbet nem találnak, szóval ne izgulj. – próbált vigasztalni.

- Szeretlek, Niall! – bújtam oda hozzá, kezeimet a nyaka köré fonva.

- Én is szeretlek. – emelte fel a fejemet és lágyan megcsókolt,

Hosszas csókcsatával alakult a gyengéd csók, amit egyáltalán nem bántam. Viszont a hátamnak nyomódó cipős dobozoknak annyira nem örültem, mikor Niall maga alá akart gyűrni.

- Aúú! – kiáltottam fel, mire szerelmem ijedten húzott vissza magához.  – Ugye tudod, hogy még mindig a gardróbszekrényben lapulunk? – kérdeztem nevetve.

- Tudom, de nem nagyon izgat. Itt sokkal romantikusabb, mint a szobában, vagy a nappaliban. – csókolgatta a nyakamat.

- Jah, csak éppen kék-zöld foltosak leszünk. – húzódtam el tőle, hogy megcsókolhassam.

- Ti meg mit csináltok itt? – jelent meg előttünk-felettünk Liam, pont mikor összeértek ajkaink.

- Mi, mi csak…- dadogtam.

- Oldjuk a feszültséget. – vágta rá Niall kapásból, mire Liam-ből kitört nevetés.

- A szekrényben? Harry szekrényében? Hát ez jó. Ezentúl akkor más helyet kell keresni, ha el akar bújni előlünk.

- Mit akarsz Liam? – kérdezte Niall szemeit forgatva.

- Csak zajt hallottam. Nyugi, hagylak titeket „romantikázni”, a szekrényben.  –hangsúlyozta ki, majd  nevetve elsétált.

- Ezt most miért kellett? – csaptam a mellkasára.

- Miért? Mit kellett volna mondanom? Szerintem elég egyértelmű volt számára a helyzet. Hiába mondtam volna, hogy épp cipőt keresünk, ha egyszer rajtakapott, hogy a szekrényben csókolgatlak.

- Jó, de akkor is. Inkább küldted volna el. – dőltem a vállára.

- De te is elküldhetted volna. – vetette fel mentségül.

- Igen, de ő a te barátod, nem az enyém szóval,…

- Ami az enyém, az a tiéd is. – simította meg a fejemet. – Ők a te barátaid is. – mondta, mire elmosolyodtam.

- Velem jössz délután? – néztem rá, mikor felemelte a fejemet.

- Még szép. Ott a helyem a barátnőm mellett. És utána… - folytatta sejtelmesen.

- Utána? – kérdeztem kíváncsian, hisz láttam az arcán, hogy valami huncutságra készül.

- Utána, elviszlek vacsizni, hogy együttlehessünk egy kicsit. Nélkülük. – mutatott az ajtó felé, ahonnan Zayn hangja hallatszott be, ahogy azt üvöltözte, hogy „az egyszarvú a világ legaranyosabb állata”.  – Betegek. – tette hozzá nevetve.

Egész délelőtt a fiúk bohóckodását figyeltem, Niall tanácsára inkább már hagytam a szöveget, mert szerinte az utolsó percekben való ismétlés miatt fogom elfelejteni az egészet.

Idegesen válogattam a ruháim között, és még a tudat is aggaszott, hogy már csak fél órám volt elkészülni. Mire végre meg lett a ruhám, következett a másik nagy dilemma: milyen cipőt vegyek fel hozzá? A választás közepette megcsörrent a mobilom, amit dühösen vettem fel.

- Haló!

- Szia Lily. – köszönt Emily, amitől egy kicsit lehiggadtam.

- Szia.

- Baj van? Olyan…morci a hangod. – szóval neki is feltűnt.

- Épp cipőt választok, de nem tudom, hogy a kék ruhámhoz a fekete vagy inkább a kék cipőmet vegyem fel.

- Egyértelműen a feketét. Hacsak nem Törpillának akarsz öltözni? – kérdezte nevetve.

- Isten ments. – nevettem el magam.

- Szeretnék sok sikert kívánni a meghallgatáshoz. Nem felejtettem ám el. Hívj fel, ha végeztél, minden részletet tudni akarok.

- Oké, és köszi. Amúgy mi újság veletek?

- Semmi külö…vagyis hát…összejöttünk Harry-vel.

- Mi? – kérdeztem felsikítva és eldobtam a kezemben lévő, éppen levetett nadrágomat. – Végreee. Én tudtam, én tudtam. – vetődtem le az ágyra.

- Lily, ne kiabálj! Egyenlőre csak te tudsz róla és szeretném, ha ez így is maradna, még. – csitított, ami meglepett.

- De miért?

- Mert, csak. Én ezt szeretném, szóval kérlek ne mondd el senkinek, még Niall-nek se. Biztos akarok lenni, benne először, hogy működik-e közöttük ez az egész.

- Hát szerintem ez nem kérdés, de ahogy akarod. Megígérem, hogy egy szót sem szólok senkinek rólatok.

- Lily!

- Bocs. – higgadtam le, de nagyon örültem nekik. – Megígérem.

- Köszönöm. – hálálkodott.

Niall jelent meg az ajtóban és az ajtófélfának támaszkodva nézett engem, ahogy egy szál bugyiban és pólóban fetrengek örömömben az ágyon.

- Oh, mennem kell. – ültem fel hirtelen.

- Még egyszer sok sikert és tartsd a szád. – nevetett bele a telefonba.

- Oké, meglesz. Szia. – mondtam és ezzel kinyomtam.

- Kivel beszéltél? – lépett közelebb Niall.

- Csak Emily hívott, hogy elmondja, hogy drukkol nekem a meghallgatásra.

- Oh, értem. – nézett végig rajtam, majd fölém mászott és óvatosan ledöntött az párnákra. – Tudod, ha több időnk lenne, és nem kéne rettenetesen sietnünk, hogy odaérjünk a székházba, szívesen kényeztetnélek egy kicsit. – mondta vigyorogva, miközben egy puszit nyomott a számra, amiből rögtön rájöttem, hogy mire gondol, és igen csak felpörgette a fantáziámat ezzel a mondatával. – De sietünk kell. – ugrott le rólam hirtelen, félbeszakítva ábrándozásaimat. Gyorsan belebújtam a ruhámba és a cipőmbe, és indulásra készen sürgettem Louis-t, hogy induljunk már végre. Igen, Louis is velünk jött, szinte hisztizett, hogy velünk jöhessen. Gondolom most, hogy Eleanor nem volt ott vele unatkozott és szeretett volna nevetni egy jót, ha netalán belesülök a szövegbe. Idegesen szálltam ki a kocsiból a síri csendes utunk után. Az ajtón belépve még idegesebb lettem. Amikor megláttam a tolongó tömeget odabent már tudtam, hogy semmi esélyem.

- Menjünk inkább haza, fölösleges órákat várni. – fordultam sarkon, de Louis visszarántott.

- Dehogy megyünk. Nézz körül, ezek egytől egyig tök nyomik, te pedig…

- Jó Louis, hagyjuk ezt. Tudom, hogy csak azért akartál jönni, mert a barátnőd nélkül unatkoztál otthon és gondoltad mulatsz egy jót, és kiröhöghetsz, ha elrontom vagy nem tetszem nekik, szóval menjünk.

- Mi van? Miért röhögnélek ki? – kérdezte meglepett arccal.

- Miért, nem azért jöttél?

- Dehogyis. Én drukkolok neked, szeretném, ha boldog lennél és megkapnád a szerepet. De akkor is büszke leszek rád, ha mégis valamelyik nyomingert választják a sok stréber körül, hisz ember nem láttam még annyit magolni, mint téged. Tisztelem a kitartásodat és iszonyatosan irigyellek is érte. Meglátod meg lesz az eredménye. – tisztára elérzékenyültem miközben beszélt.

Kellemesen csalódtam benne.

- Ez nagyon aranyos tőled és ne haragudj. – borultam a nyakába könnyes szemmel, hisz azt hittem, hogy egyáltalán nem kedvel, és tessék.

- Lilyana Edwards. – hallottam meg a nevemet a mellettünk lévő ajtón kilépő hölgytől.

- Én vagyok. – emeltem fel a kezemet.

- Ön következik. – mondta a 40-es éveiben járó hölgy mosolyogva.

- Sok sikert, édesem. – csókolt meg Niall.

- Sok szerencsét. – dörmögte Louis, mikor megölelt, látszott rajta, hogy rosszul esett neki a feltételezésem.- Bízz magadban és az álmaidban. - suttogta alig halhatóan.

- Köszi. Megpróbálok.– mondtam és besiettem az ajtón.

Beérve 6 emberkével találtam szembe magam, 2 idősebb úrral, 2 fiatal sráccal és 2 középkorú nővel. Olyan volt az egész, mint valami iskolai vizsgabizottság. Mosolyogva köszöntöttel, amit azonnal viszonoztam is. Ez volt az a pillanat, amikor elfelejtettem, hogy miért is vagyok ott. Elszállt az össze félelmem é izgalmam.Teljesen beleéltem magam a szerepbe, szinte repült az idő. Mikor a szöveg utolsó mondatán is túl voltam meglepve és hatalmas örömmel láttam a 2 idősebb zsűritag arcán tükröződő elismerést.

- Köszönjük, majd értesítjük. – mondta mosolyogva a barna hajú srác, aki egész végig szemezett velem.

Örültem szexi mosolyával már kezdett zavarba hozni.

- Viszlát. – szólt utánam széles vigyorral.

- Viszlát. – kaptam vissza a fejemet, hisz teljesen ki is ment a fejemből, hogy köszönni is kéne.

Niall idegesen dobolt a lábával a padlón néhány kék egyenruhás férfival körülvéve. Louis-t sehol sem láttam, mikor kiléptem, az egész olyan furcsa volt. Amint meglátott a szőkeség felpattant a helyéről és odarohant hozzám.

- Na? Hogy sikerült? Kik voltak bent? Hogy vagy? – kérdezősködött, mikor odaért hozzám és odabújtam hozzá.

- Jól. – válaszoltam röviden és határozottan. – Kik ezek az emberek és miért vannak itt? És hol van Louis? – kapkodtam a fejemet.

- Gratulálok, látod mondtam, hogy nem kell izgulnod és sikerülni fog. – ölelt magához.

- Niall! Mi történt? – kérdeztem aggódva, mert láttam rajta, hogy valamit nem akart elmondani. – Niall! Mondd már! – sürgettem.

- Volt egy kis zűr a…

- Mi van Louis-val? – nyeltem nagyot idegesen.

-  Idejött hozzánk néhány lány és az egyik csaj túl erőszakos volt vele és véletlenül meglökte…ő pedig…elesett és beütötte a fejét.

- Jézusom! – kaptam a számhoz.

- De jól volt, mikor elvitték.

- Hol van most?

- Bevitték a kórházba kivizsgálni, hogy nincs-e komolyabb baja. – mesélte nagyokat sóhajtva.

Ezt hallva iszonyatos lelkiismeret furdalásom volt. Ha nem rángattam volna el magammal Niall-t, akkor Louis sem hisztizett volna, hogy jönni akar és akkor…nem történt volna meg ez az egész.

- Beviszel hozzá? – kérdeztem, miközben elindultunk kifelé, az egyenruhásokkal körülvéve.

Aprót bólintott. Kint hatalmas tömeg fogadott minket, sikítozó lányok mindenhol. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi van és hogy hogyan fogunk mi onnan kiszabadulni és eljutni a kocsiig. Mire kivergődtünk a tömegből kezdtem úgy érezni, hogy elég súlyosan károsodott a hallásom. Nem is a kiabálás volt az, ami betett a fülemnek, hanem a sikítás és a visítás. Persze megértem őket, hisz nemrég még én is közéjük tartoztam, ami a fiúk iránti rajongásomat illeti, de ez akkor is sok volt nekem abban a helyzetben. Állandóan Louis kattogott az agyamban, hogy miattam került kórházba és, hogy mi lehet vele. A kocsi után rohanó és sikítozó lányok felidézték bennem azt a pillanatot, mikor először találkoztam Louis-val és szegény majdnem megsüketítettem a sipákolásommal. Pedig akkor csak egyedül voltam, szinte semmi volt ehhez képest. Ahogy ezt így felelevenítettem magamban elmosolyodtam. Az út csendben és feszülten telt. Némán néztük egymást Niall-el, mikor éppen nem az utat figyelte.

- Ide nem kellenek biztonságiak? – törtem meg a csendet, mikor a kórház elé értünk.

- Oliver már bent van néhány emberrel, itt vannak a kórház biztonsági emberei is, Paul úton van a többiekkel. Nem lesz gond, nyugi. – mondta lehangoltan. Gondolom jobban örült volna, ha a mai napot kettesben tudjuk tölteni, nem pedig egy kórházban. Oliver jelent meg oldalán két civil ruhás férfival és sietősen lépkedtek felénk.

- Hogy van Louis? – kérdeztem Oliver-t, de nem válaszolt.

- Hála Istennek, hogy ti jól vagytok. – ölelgetett meg minket.

- Hogy van? – ismételtem meg erőteljesen.

- Most vizsgálják, még nem tudunk semmit, de mikor behozták jól volt, nevetgélt. Talán nincs nagy baja. Nagyon megijesztett a hívásod. – nézett Niall-re. – Szólhattatok volna, hogy ennyire nyilvánosan akartok mutatkozni. Mégis mire számítottatok? Tudjátok, hogy bármire képesek a lány, ha ilyen sokan vannak. – dorgálta Niall-t befelé menet.

- Miattam jöttek. Én hívtam őket. – sütöttem le a fejemet, mire Oliver megtorpant mellettem és megragadta a karomat és elrántott Niall mellől.

- Lily, tudom, hogy te ezt nem érted, hisz még csak most csöppentél bele ebbe az egészbe, de nem teheted ki a srácokat ennek. Ők nem olyan fiúk, akikkel feltűnés nélkül végigsétálhatsz az utcán. Komolyan nem is tudom, hogy juthatott eszedbe ekkora butaság. Gondolhattad volna, hogy…

- Elég! – rivallt rá Niall és ellökte tőlem. – Nem ő tehet róla. Ő csak azt szerette volna, ha ott vagyok mellette, Louis meg jönni akart ennyi. Minden joga meg van hozzá, hogy erre vágyon, hisz a barátnőm, ha tetszik, ha nem. És én ott is leszek mellette, mert szeretem. Még egyszer ne emelj kezed rá, vagy nagyon megjárod. – kezdtem félni a két fiú között. Soha nem láttam őket ilyennek és megijesztettek. – Honnan kellett volna tudnunk, hogy bekattan az a lány?

- Niall! Te pontosan tudod, hogy vannak… - folytatta Oliver a dorgálást, de Niall félbeszakította, most már nagyon idegesen.

- Mit tudok? Hogy vannak idegbajos rajongóink? És akkor mi van? Az miatt a pár örült miatt nem lehetünk a normális rajongóinkkal, akik tudják türtőztetni magukat, ha meglátnak minket? Ezt te sem gondolod komolyan. – rángatott maga után be az ajtón, majd a liftig.

Mikor Oliver odaért az két idegennel dühösen és egyben flegmán mordult rájuk.

- Jobb lesz, ha inkább lent maradtok. Mindenki csinálja csak a saját dolgát, hátha ide is követnek minket az örült rajongóink. Különben is neked a stúdióban lenne a helyed, hogy valami értelmessel töltsd az idődet Lily rángatása helyett.

Oliver elképedve nézett ránk, majd csak annyit mondott: 12. emelet. Szerelmem idegesen csapott a 12-es gombra, amitől összerezzentem. Kinyílt az ajtó és udvariasan betessékelt maga előtt.  A lift ajtó becsukódott, újabb kínos csend ereszkedett le közénk. A 6. emeletnél jártunk, mikor már nem bírtam tovább.

- Köszönöm. – mondtam halkan, mire felém fordult és megsimította a fejemet. – Hogy megvédtél Oliver-rel szemben, de igaza volt. Én tehetek róla. Nem gondoltam végig, hogy mi lehet ebből az egészből. Remélem, hogy Louis-nak nincs komoly sérülése, mert soha nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha miattam esne baja. Biztos nagyon haragszik rám. – gyűltek könnyek a szemembe.

- Dehogy haragszik. Majd meglátod, hogy ebből is viccet csinál, mint minden másból. És nem te tehetsz róla, mi voltunk figyelmetlenek; meg hát a leányzó túl ragaszkodó. Oliver pedig egy barom. – ölelt át mosolyogva. – Szeretlek Lily. – suttogta a fülembe lágyan, ami rettenetesen jól esett.

~Emily~

A Harry-féle városnézés igen csak fárasztónak bizonyult. Mindent, de tényleg mindent meg akart mutatni, amiből a végén rohanás lett. Fárasztó rohanás. A sok gyaloglástól már kezdtek fájni a lábaim, de a helyszínek nem, hogy fogytak, hanem Harry mindig talált újakat.

Éppen a Tower Bridge-en sétáltunk egymás mellett, mikor 3 kislány odarohant hozzánk, vagyis inkább Harry-hez. 8-10 évesek lehettek és nagyon aranyosak voltak. Nem messze tőlünk egy mosolygós nő állt, gondolom az anyukájuk.

- Sziasztok! Kérhetünk egy autogramot? – kérdezték illedelmesen.

Harry mosolyogva hajolt le hozzájuk és aláírta a nekik a csinibbnél-csinibb füzetkéket.

- Te vagy az a lány, aki az újságban volt Harry-vel? –nézett fel rám az egyik szőke kislány.

- Igen. – válaszolta röviden.

- Tőled is szabad kérni aláírást? – kérdezte olyan cukin, hogy majdnem elolvadtam.

- Hát…persze, ha szeretnél. – akadoztam meglepődöttségemben.

Lehajoltam hozzájuk és sorba aláírtam a felém nyújtott noteszeket. Boldogan, ugrándozva szaladtak az anyukájukhoz, miután végigölelgettek minket.

- Milyen cukik. – mondtam mosolyogva, miközben távolodó alakjukat figyeltem.

- Igen, de nálad nem cukibbak. Azt hittem ki fogsz akadni miattuk, de olyan édes voltál velük.

- Szeretem a gyerekeket és semmi bajom nincs a rajongóitokkal, amíg valamelyikük nem akar megtépni, megrángatni… - mondatom közepén megszólalt Harry mobilja, de nem igazán foglalkozott vele.

- Vagy összekarmolászni. – fejezte be helyettem a mondatot a kezemet simogatva.

- Túlélem, mondtam már. Szóval ne foglalkozz vele. – rántottam el a karomat. – Inkább vedd fel azt az átkozott telefont. Biztos nem véletlenül csörög.

Meghőkölve vette fel a mobilt. Lassan ballagtunk tovább, miközben arca egyre komolyabbá, szemei pedig egyre feketébbé váltak.

- Mi? Hol? Hogy van? Melyikbe? Paul ott van már, vagy Oliver? Indulunk.

Ennyit hallottam ki a telefonbeszélgetésből, de ez pont elég volt ahhoz, hogy megijesszen.

- Mi történt? – néztem rá aggódva.

- Louis kórházban van. – indult előre hosszú léptekkel, a kocsi felé.

- Mi? Mi az, hogy kórházban van? Mi történt? – rohantam utána.

- Elesett és beütötte a fejét.

Jó néhány percig sétáltunk, mire odaértünk az autóhoz. Gyorsan bepattantunk és elindultunk a kórházba. Harry padlógázzal hajtott végig a város utcáin, nem foglakozva semmivel és senkivel. Olyan sebességgel váltogattuk a sávokat és kerülgettük a kocsikat, hogy megállt benne még a levegő is. Mikor odaértünk már óriási tömeg ácsorgott a bejárat előtt.

- Gyere, itt van Alex és John. Nem lesz gond. – fogta meg a kezemet és szorosan maga előtt tartott. Ujjainkat összekulcsolta a csípőmön, így próbált védeni az újabb karmolásoktól, gondolom én.

Beérve Paul és Oliver fogadtak minket ennyivel: 12. emelet. A lift olyan volt, mintha órákig zakatolt volna alattunk. Harry egy percre sem engedte el a kezemet, hirtelen nagyon védelmezővé vált.

- Most először fogtad meg a kezemet. – néztem fel rá.

- Először és utoljára. Többet nem engedem el. – nevetett. – Mi a baj?

- Én még nem szeretném ezt nyilvánosságra hozni. A kapcsolatunkat. Csak várjunk vele még egy kicsit. – szorítottam meg a kezét. – Harry látom rajtad, hogy valamit nem akarsz elmondani nekem. Nem véletlenül most fogtad meg a kezem, igaz?

- Louis egy rajongó miatt sérült meg, aki bekattant, mikor meglátta Niall-t és őt a székházban Lily meghallgatásán.

- De…de hol voltak a biztonságiak? – kérdeztem értetlenkedve.

- Egyedül mentek.

Ahogy kinyílt az ajtó elrántotta a kezemet. Niall és Lily aggodalmas tekintetével találkoztunk kilépve a liftből. Mire odaértünk hozzájuk megjelent egy nővérke széles mosollyal.

- Be lehet menni hozzá.

Erre a mondatra a „váróban” ülők közül mindenki felpattant. El kisírt szemekkel indult a kórterem felé. A csipet csapatból csak Zayn és Liam hiányoztak. Dani és El valószínűleg vásárolni voltak, mikor értesültek vagy legalább is a sok-sok ruhás és cipős zacskó erről árulkodott.

- Jól lesz. Erős gyerek. – nyugtattam El-t, mire elmosolyodott.

- Remélem.

A 614-es kórtetemből kilépő orvos gyorsan beinvitált minket a szobába.

- Mi van vele? – faggatta Harry, de belépve már nem is várt választ a dokitól.

Louis az ágy szélén ült, bekötözött fejjel, lábát lógatva.

- Na, végre. Mehetünk? – ugrott fel, ahogy meglátott minket.

El odarohant hozzá és jóformán ledöntötte az ágyra.

- Mikor vihetjük haza? – kérdezte Niall mellettem.

- Amint kiszabadult a hölgy szorításából. – nevetett fel az orvos. – Szerencsére semmi komoly sérülést nem szenvedett. Sokat kell pihennie és néhány nap múlva vissza kéne jönnie kontrollra.

- Király! Mehetünk haza. – pattant fel Louis átkarolva El-t.

Mikor Lily mellé értek, Lily sírva „esett neki” Louis-nak.

 - Annyira sajnálom. Én nem tudtam, hogy… Ne haragudj. – dőlt a vállára.

- Semmi baj. Legalább lett egy ilyen menő fejpántom. Tök egyedi, ilyen senki másnak nincs. – poénkodott, ezzel nyugtatva Lily-t.

Megnyugodva hagytuk el a kórházat, újabb biztonságiak között. Alex és John mellé további 6 „testőr” csatlakozott. Harry ismételten magához húzott, levegőnyi rést sem hagyva kettőnk között.

Nem igazán foglalkozott azzal, amit mondtam neki a liftben. Nagy nehezen elvergődtünk a kocsiig. Louis és El is velünk jött, Dani Lily-ékkel tartott. Néhány perces kocsikázás után megálltunk egy hatalmas ház előtt, amit elcsodálkozva szemléltem.

- Hol vagyunk? – néztem Harry-re értetlenül.

- Itt laknak a srácok. Meg hát mi is elég sok időt töltünk itt, ha Londonban vagyunk. – válaszolt Louis.

- Oh, értem. Szóval akkor félig itt laktok, félig ott. – vontam le a következtetést, nagyokat bólogatva.

- Így is mondhatjuk. – nevette el magát Harry.

- És miért vagyunk most itt? Neked pihenned kéne…- kezdtem bele, de aztán leesett. – Miattam nem akarsz átjönni, ugye? – fordultam hátra összeráncolt homlokkal. – Mondtam, hogy…

- Nem akarok zavarni. És különben is Harry megkért, hogy… vagyis Niall ragaszkodott hozzá, hogy itt maradjak velük, mert Lily-nek lelkiismeret furdalása van és…

- Szóval Niall ragaszkodott hozzá, Lily lelkifurkája miatt. – süllyedtem vissza az ülésbe és szúrós tekintettel néztem a mellettem ülő sofőrre, aki szemmel láthatóan csak a nézésével meg tudta volna ölni barátját az árulásért.

- Mi most megyünk, köszi a fuvart. – kapkodott El, próbálta menteni a menthetőt. – Sziasztok. – köszöntek mosolyogva és becsapták az ajtót.

Amikor egy kicsit messzebbre értek Harry meleg kezét éreztem meg a combomon.

- Most haragszol? Akkor szoktál ilyen szótalan lenni. – húzódott közelebb hozzám.

- Nem, csak azon gondolkodom, hogy tényleg képes voltál kirakni az egyik legjobb barátodat egy lány miatt, akit csak 3 hete ismersz. – néztem bele smaragdzöld szemébe, ami szinte abban a pillanatban rabul ejtett.

Ahogy a lemenő nap sugarai megvilágították arcát, kiemelve szemeit és ajkát, na ott volt végem.

- 3 hete, 2 napja…10 órája, és olyan... 40-45 perce. – nézett az órájára.

- Na, szép. Még pontosan meg sem tudod mondani, hogy mióta is. – vágtam be a durcást.

- Bocsi, nem volt kedvem az órámat nézni, inkább téged nézegettelek, ahogy szinte levetkőztetsz a szemeddel, ott, abban a várócsarnokban. – elevenítette fel életem egyik legszerencsétlenebb napját.

- Nem is vetkőzte…, na jó de. – vallottam be tekintetemet elkapva.

- Tudtam, tudtam. – kezdett ugrálni örömében.

- És mit csinálunk most, hogy vége a városnézésnek? – tettem fel úgy a kérdést, mintha nem éppen néhány másodperce vallottam volna színt, hogy kezdettől fogva vonzódtam hozzá.

Persze ott a tény, hogy a korábbi, együtt töltött két hét is komolyan hozzájárult ehhez.

- Mit szoktál hétfőnként csinálni, ilyentájt? – faggattam tovább.

- Edzeni, ha van időm. – vágta rá gyorsan, de láttam, hogy felcsillant a szeme. – Nincs kedved eljönni velem? Tanítanék valami újat neked. – mondta lelkesen, amire nem tudtam nemet mondani.

- Oké, menjünk. Úgyis ellazsálom mostanában az edzéseket. Mit is akarsz tanítani nekem? – mentem bele a dologba, de ahogy elindultunk és semmi választ nem kaptam egy huncut mosolyon kívül kezdtem aggódni, hogy ezúttal is elmarad a napi futásom.