26. fejezet: Ijedtség

Sziasztok! Hát megint késtem, de gondolom ez már nem meglepő. :/ Egyszerűen nincs időm begépelni a még nyári szünetben megírt részeket. Éjjel-nappal érettségi tételeket írok, amit habár nem élvezem annyira, mint a történetet írni (sőt egyáltalán nem vagyok oda értük), de muszáj megcsinálnom őket, ha le akarok érettségizni. Már pedig le akarok, mert már így is sok volt az elmúlt 4 év, nem hiányzik még egy. /Ha jól sejtem sokatok jár nyelvi előkészítős osztályba, na ti tudjátok miről beszélek./ Na mindegy, nem akarom sajnáltatni magam vagy ilyesmi csak gondoltam leírom az okát, hogy miért nem tudok részeket hozni olyan rendszerességgel, mint korábban.
De most, végre sikerült összehoznom a következő részt. Remélem tetszeni fog, de ha esetleg nem akkor nyugodtan írjátok le kommentben, hogy min változtassak. Bírom a kritikát, szóval csak őszintén.:D Nem harapok :P
A részről csak annyit, hogy ez is jó hosszúra sikerült, de remélhetőleg ez nem megy a minőség rovására. 
(u.i.: ha mobilról olvastok a képek kicsit el vannak csúszva, de szerintem így is érthető, hogy melyik hova tartozik, és bocsi.)
Puszi: 
Kittaa <3

~Lily~

Talán életemben nem izgultam még annyira, mint ma reggel. Az első, igazi meghallgatására megyek délután és már most kora reggel tiszta ideg vagyok miatta. Ráadásul még Emily sincs itt velem. A fiúk nem sokat könnyítenek a helyzeten, hisz amióta felébredtek állandóan üvöltöznek, szaladgálnak, csapkodnak, így nem igazán lehet a szövegtanulásra koncentrálni. Pedig direkt korábban keltem, de hát hiába. A csajok elmentek vásárolni, legalább őket nem kell kerülgetnem. Nem bántásképpen mondom, de El és Dani elég kíváncsi természetűek. Szeretnek rólam és Niall-ról kérdezgetni.

- Hol vagy, édesem? – hallottam meg Niall hangját, ahogy fel-le járkál a házban a nevemet kiabálva. – Lily!?

A legcsendesebb, legbékésebb és legeldugottabb zugba húzódtam gyakorolni a szöveget, hogy nem makogás vagy dadogás legyen belőle délután, de a fiúk hangerejét még a tetőtéri gardróbszekrényből is lehet hallani. Egyszer csak halk reccsenés törte meg a magolásomat, ami feltételezhetően a parketta volt, szóval megtalált Niall. Vagy csak valakinek éppen szüksége van a szekrényben található öltönyök egyikére, amit kétlek; marad Niall.

- Hát itt vagy. – nyitotta ki az ajtót és mosolyogva leguggolt elém. – Mit keresel te itt?

- Hogy találtál meg? – kérdeztem meglepve, majd második kérdésére válaszolva felemeltem a kezemben lévő papírt.

- Mondjuk úgy, hogy nem te vagy az első, aki ide próbált elbújni. Amúgy miért nem a szobánkban gyakorolsz? – ráncolta össze a homlokát.

- Mert ott képtelenség megmaradni a hangzavar miatt. Ide legalább nem hallatszik fel „annyira”. Ki szokott itt bujkálni? – jutott eszembe korábbi mondata.

- Harry, mikor nincs kedve hallgatni a sületlenségeinket. – válaszolta nevetve. – Ha gondolod, szólok a srácoknak, hogy vegyék lejjebb a hangerőt és akkor megtudsz maradni a szobában. – simította meg a lábamat.

- Nem kell, jó itt. – adtam a gyors választ.

- Jól vagy? Olyan sápadt vagy. – emelte fel a fejemet.

- Csak izgulok. – mosolyogtam rá.

- Fölösleges izgulnod. Te leszel a legjobb és tiéd lesz a szerep.  – ült le mellém.

- És mi van, ha nem tetszem majd nekik? Vagy, ha elrontom.

- Dehogy rontod, már oda-vissza tudod az egész szöveget. És biztos vagyok benne, hogy el lesznek ájulva tőled. Nálad jobbat és szebbet nem találnak, szóval ne izgulj. – próbált vigasztalni.

- Szeretlek, Niall! – bújtam oda hozzá, kezeimet a nyaka köré fonva.

- Én is szeretlek. – emelte fel a fejemet és lágyan megcsókolt,

Hosszas csókcsatával alakult a gyengéd csók, amit egyáltalán nem bántam. Viszont a hátamnak nyomódó cipős dobozoknak annyira nem örültem, mikor Niall maga alá akart gyűrni.

- Aúú! – kiáltottam fel, mire szerelmem ijedten húzott vissza magához.  – Ugye tudod, hogy még mindig a gardróbszekrényben lapulunk? – kérdeztem nevetve.

- Tudom, de nem nagyon izgat. Itt sokkal romantikusabb, mint a szobában, vagy a nappaliban. – csókolgatta a nyakamat.

- Jah, csak éppen kék-zöld foltosak leszünk. – húzódtam el tőle, hogy megcsókolhassam.

- Ti meg mit csináltok itt? – jelent meg előttünk-felettünk Liam, pont mikor összeértek ajkaink.

- Mi, mi csak…- dadogtam.

- Oldjuk a feszültséget. – vágta rá Niall kapásból, mire Liam-ből kitört nevetés.

- A szekrényben? Harry szekrényében? Hát ez jó. Ezentúl akkor más helyet kell keresni, ha el akar bújni előlünk.

- Mit akarsz Liam? – kérdezte Niall szemeit forgatva.

- Csak zajt hallottam. Nyugi, hagylak titeket „romantikázni”, a szekrényben.  –hangsúlyozta ki, majd  nevetve elsétált.

- Ezt most miért kellett? – csaptam a mellkasára.

- Miért? Mit kellett volna mondanom? Szerintem elég egyértelmű volt számára a helyzet. Hiába mondtam volna, hogy épp cipőt keresünk, ha egyszer rajtakapott, hogy a szekrényben csókolgatlak.

- Jó, de akkor is. Inkább küldted volna el. – dőltem a vállára.

- De te is elküldhetted volna. – vetette fel mentségül.

- Igen, de ő a te barátod, nem az enyém szóval,…

- Ami az enyém, az a tiéd is. – simította meg a fejemet. – Ők a te barátaid is. – mondta, mire elmosolyodtam.

- Velem jössz délután? – néztem rá, mikor felemelte a fejemet.

- Még szép. Ott a helyem a barátnőm mellett. És utána… - folytatta sejtelmesen.

- Utána? – kérdeztem kíváncsian, hisz láttam az arcán, hogy valami huncutságra készül.

- Utána, elviszlek vacsizni, hogy együttlehessünk egy kicsit. Nélkülük. – mutatott az ajtó felé, ahonnan Zayn hangja hallatszott be, ahogy azt üvöltözte, hogy „az egyszarvú a világ legaranyosabb állata”.  – Betegek. – tette hozzá nevetve.

Egész délelőtt a fiúk bohóckodását figyeltem, Niall tanácsára inkább már hagytam a szöveget, mert szerinte az utolsó percekben való ismétlés miatt fogom elfelejteni az egészet.

Idegesen válogattam a ruháim között, és még a tudat is aggaszott, hogy már csak fél órám volt elkészülni. Mire végre meg lett a ruhám, következett a másik nagy dilemma: milyen cipőt vegyek fel hozzá? A választás közepette megcsörrent a mobilom, amit dühösen vettem fel.

- Haló!

- Szia Lily. – köszönt Emily, amitől egy kicsit lehiggadtam.

- Szia.

- Baj van? Olyan…morci a hangod. – szóval neki is feltűnt.

- Épp cipőt választok, de nem tudom, hogy a kék ruhámhoz a fekete vagy inkább a kék cipőmet vegyem fel.

- Egyértelműen a feketét. Hacsak nem Törpillának akarsz öltözni? – kérdezte nevetve.

- Isten ments. – nevettem el magam.

- Szeretnék sok sikert kívánni a meghallgatáshoz. Nem felejtettem ám el. Hívj fel, ha végeztél, minden részletet tudni akarok.

- Oké, és köszi. Amúgy mi újság veletek?

- Semmi külö…vagyis hát…összejöttünk Harry-vel.

- Mi? – kérdeztem felsikítva és eldobtam a kezemben lévő, éppen levetett nadrágomat. – Végreee. Én tudtam, én tudtam. – vetődtem le az ágyra.

- Lily, ne kiabálj! Egyenlőre csak te tudsz róla és szeretném, ha ez így is maradna, még. – csitított, ami meglepett.

- De miért?

- Mert, csak. Én ezt szeretném, szóval kérlek ne mondd el senkinek, még Niall-nek se. Biztos akarok lenni, benne először, hogy működik-e közöttük ez az egész.

- Hát szerintem ez nem kérdés, de ahogy akarod. Megígérem, hogy egy szót sem szólok senkinek rólatok.

- Lily!

- Bocs. – higgadtam le, de nagyon örültem nekik. – Megígérem.

- Köszönöm. – hálálkodott.

Niall jelent meg az ajtóban és az ajtófélfának támaszkodva nézett engem, ahogy egy szál bugyiban és pólóban fetrengek örömömben az ágyon.

- Oh, mennem kell. – ültem fel hirtelen.

- Még egyszer sok sikert és tartsd a szád. – nevetett bele a telefonba.

- Oké, meglesz. Szia. – mondtam és ezzel kinyomtam.

- Kivel beszéltél? – lépett közelebb Niall.

- Csak Emily hívott, hogy elmondja, hogy drukkol nekem a meghallgatásra.

- Oh, értem. – nézett végig rajtam, majd fölém mászott és óvatosan ledöntött az párnákra. – Tudod, ha több időnk lenne, és nem kéne rettenetesen sietnünk, hogy odaérjünk a székházba, szívesen kényeztetnélek egy kicsit. – mondta vigyorogva, miközben egy puszit nyomott a számra, amiből rögtön rájöttem, hogy mire gondol, és igen csak felpörgette a fantáziámat ezzel a mondatával. – De sietünk kell. – ugrott le rólam hirtelen, félbeszakítva ábrándozásaimat. Gyorsan belebújtam a ruhámba és a cipőmbe, és indulásra készen sürgettem Louis-t, hogy induljunk már végre. Igen, Louis is velünk jött, szinte hisztizett, hogy velünk jöhessen. Gondolom most, hogy Eleanor nem volt ott vele unatkozott és szeretett volna nevetni egy jót, ha netalán belesülök a szövegbe. Idegesen szálltam ki a kocsiból a síri csendes utunk után. Az ajtón belépve még idegesebb lettem. Amikor megláttam a tolongó tömeget odabent már tudtam, hogy semmi esélyem.

- Menjünk inkább haza, fölösleges órákat várni. – fordultam sarkon, de Louis visszarántott.

- Dehogy megyünk. Nézz körül, ezek egytől egyig tök nyomik, te pedig…

- Jó Louis, hagyjuk ezt. Tudom, hogy csak azért akartál jönni, mert a barátnőd nélkül unatkoztál otthon és gondoltad mulatsz egy jót, és kiröhöghetsz, ha elrontom vagy nem tetszem nekik, szóval menjünk.

- Mi van? Miért röhögnélek ki? – kérdezte meglepett arccal.

- Miért, nem azért jöttél?

- Dehogyis. Én drukkolok neked, szeretném, ha boldog lennél és megkapnád a szerepet. De akkor is büszke leszek rád, ha mégis valamelyik nyomingert választják a sok stréber körül, hisz ember nem láttam még annyit magolni, mint téged. Tisztelem a kitartásodat és iszonyatosan irigyellek is érte. Meglátod meg lesz az eredménye. – tisztára elérzékenyültem miközben beszélt.

Kellemesen csalódtam benne.

- Ez nagyon aranyos tőled és ne haragudj. – borultam a nyakába könnyes szemmel, hisz azt hittem, hogy egyáltalán nem kedvel, és tessék.

- Lilyana Edwards. – hallottam meg a nevemet a mellettünk lévő ajtón kilépő hölgytől.

- Én vagyok. – emeltem fel a kezemet.

- Ön következik. – mondta a 40-es éveiben járó hölgy mosolyogva.

- Sok sikert, édesem. – csókolt meg Niall.

- Sok szerencsét. – dörmögte Louis, mikor megölelt, látszott rajta, hogy rosszul esett neki a feltételezésem.- Bízz magadban és az álmaidban. - suttogta alig halhatóan.

- Köszi. Megpróbálok.– mondtam és besiettem az ajtón.

Beérve 6 emberkével találtam szembe magam, 2 idősebb úrral, 2 fiatal sráccal és 2 középkorú nővel. Olyan volt az egész, mint valami iskolai vizsgabizottság. Mosolyogva köszöntöttel, amit azonnal viszonoztam is. Ez volt az a pillanat, amikor elfelejtettem, hogy miért is vagyok ott. Elszállt az össze félelmem é izgalmam.Teljesen beleéltem magam a szerepbe, szinte repült az idő. Mikor a szöveg utolsó mondatán is túl voltam meglepve és hatalmas örömmel láttam a 2 idősebb zsűritag arcán tükröződő elismerést.

- Köszönjük, majd értesítjük. – mondta mosolyogva a barna hajú srác, aki egész végig szemezett velem.

Örültem szexi mosolyával már kezdett zavarba hozni.

- Viszlát. – szólt utánam széles vigyorral.

- Viszlát. – kaptam vissza a fejemet, hisz teljesen ki is ment a fejemből, hogy köszönni is kéne.

Niall idegesen dobolt a lábával a padlón néhány kék egyenruhás férfival körülvéve. Louis-t sehol sem láttam, mikor kiléptem, az egész olyan furcsa volt. Amint meglátott a szőkeség felpattant a helyéről és odarohant hozzám.

- Na? Hogy sikerült? Kik voltak bent? Hogy vagy? – kérdezősködött, mikor odaért hozzám és odabújtam hozzá.

- Jól. – válaszoltam röviden és határozottan. – Kik ezek az emberek és miért vannak itt? És hol van Louis? – kapkodtam a fejemet.

- Gratulálok, látod mondtam, hogy nem kell izgulnod és sikerülni fog. – ölelt magához.

- Niall! Mi történt? – kérdeztem aggódva, mert láttam rajta, hogy valamit nem akart elmondani. – Niall! Mondd már! – sürgettem.

- Volt egy kis zűr a…

- Mi van Louis-val? – nyeltem nagyot idegesen.

-  Idejött hozzánk néhány lány és az egyik csaj túl erőszakos volt vele és véletlenül meglökte…ő pedig…elesett és beütötte a fejét.

- Jézusom! – kaptam a számhoz.

- De jól volt, mikor elvitték.

- Hol van most?

- Bevitték a kórházba kivizsgálni, hogy nincs-e komolyabb baja. – mesélte nagyokat sóhajtva.

Ezt hallva iszonyatos lelkiismeret furdalásom volt. Ha nem rángattam volna el magammal Niall-t, akkor Louis sem hisztizett volna, hogy jönni akar és akkor…nem történt volna meg ez az egész.

- Beviszel hozzá? – kérdeztem, miközben elindultunk kifelé, az egyenruhásokkal körülvéve.

Aprót bólintott. Kint hatalmas tömeg fogadott minket, sikítozó lányok mindenhol. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi van és hogy hogyan fogunk mi onnan kiszabadulni és eljutni a kocsiig. Mire kivergődtünk a tömegből kezdtem úgy érezni, hogy elég súlyosan károsodott a hallásom. Nem is a kiabálás volt az, ami betett a fülemnek, hanem a sikítás és a visítás. Persze megértem őket, hisz nemrég még én is közéjük tartoztam, ami a fiúk iránti rajongásomat illeti, de ez akkor is sok volt nekem abban a helyzetben. Állandóan Louis kattogott az agyamban, hogy miattam került kórházba és, hogy mi lehet vele. A kocsi után rohanó és sikítozó lányok felidézték bennem azt a pillanatot, mikor először találkoztam Louis-val és szegény majdnem megsüketítettem a sipákolásommal. Pedig akkor csak egyedül voltam, szinte semmi volt ehhez képest. Ahogy ezt így felelevenítettem magamban elmosolyodtam. Az út csendben és feszülten telt. Némán néztük egymást Niall-el, mikor éppen nem az utat figyelte.

- Ide nem kellenek biztonságiak? – törtem meg a csendet, mikor a kórház elé értünk.

- Oliver már bent van néhány emberrel, itt vannak a kórház biztonsági emberei is, Paul úton van a többiekkel. Nem lesz gond, nyugi. – mondta lehangoltan. Gondolom jobban örült volna, ha a mai napot kettesben tudjuk tölteni, nem pedig egy kórházban. Oliver jelent meg oldalán két civil ruhás férfival és sietősen lépkedtek felénk.

- Hogy van Louis? – kérdeztem Oliver-t, de nem válaszolt.

- Hála Istennek, hogy ti jól vagytok. – ölelgetett meg minket.

- Hogy van? – ismételtem meg erőteljesen.

- Most vizsgálják, még nem tudunk semmit, de mikor behozták jól volt, nevetgélt. Talán nincs nagy baja. Nagyon megijesztett a hívásod. – nézett Niall-re. – Szólhattatok volna, hogy ennyire nyilvánosan akartok mutatkozni. Mégis mire számítottatok? Tudjátok, hogy bármire képesek a lány, ha ilyen sokan vannak. – dorgálta Niall-t befelé menet.

- Miattam jöttek. Én hívtam őket. – sütöttem le a fejemet, mire Oliver megtorpant mellettem és megragadta a karomat és elrántott Niall mellől.

- Lily, tudom, hogy te ezt nem érted, hisz még csak most csöppentél bele ebbe az egészbe, de nem teheted ki a srácokat ennek. Ők nem olyan fiúk, akikkel feltűnés nélkül végigsétálhatsz az utcán. Komolyan nem is tudom, hogy juthatott eszedbe ekkora butaság. Gondolhattad volna, hogy…

- Elég! – rivallt rá Niall és ellökte tőlem. – Nem ő tehet róla. Ő csak azt szerette volna, ha ott vagyok mellette, Louis meg jönni akart ennyi. Minden joga meg van hozzá, hogy erre vágyon, hisz a barátnőm, ha tetszik, ha nem. És én ott is leszek mellette, mert szeretem. Még egyszer ne emelj kezed rá, vagy nagyon megjárod. – kezdtem félni a két fiú között. Soha nem láttam őket ilyennek és megijesztettek. – Honnan kellett volna tudnunk, hogy bekattan az a lány?

- Niall! Te pontosan tudod, hogy vannak… - folytatta Oliver a dorgálást, de Niall félbeszakította, most már nagyon idegesen.

- Mit tudok? Hogy vannak idegbajos rajongóink? És akkor mi van? Az miatt a pár örült miatt nem lehetünk a normális rajongóinkkal, akik tudják türtőztetni magukat, ha meglátnak minket? Ezt te sem gondolod komolyan. – rángatott maga után be az ajtón, majd a liftig.

Mikor Oliver odaért az két idegennel dühösen és egyben flegmán mordult rájuk.

- Jobb lesz, ha inkább lent maradtok. Mindenki csinálja csak a saját dolgát, hátha ide is követnek minket az örült rajongóink. Különben is neked a stúdióban lenne a helyed, hogy valami értelmessel töltsd az idődet Lily rángatása helyett.

Oliver elképedve nézett ránk, majd csak annyit mondott: 12. emelet. Szerelmem idegesen csapott a 12-es gombra, amitől összerezzentem. Kinyílt az ajtó és udvariasan betessékelt maga előtt.  A lift ajtó becsukódott, újabb kínos csend ereszkedett le közénk. A 6. emeletnél jártunk, mikor már nem bírtam tovább.

- Köszönöm. – mondtam halkan, mire felém fordult és megsimította a fejemet. – Hogy megvédtél Oliver-rel szemben, de igaza volt. Én tehetek róla. Nem gondoltam végig, hogy mi lehet ebből az egészből. Remélem, hogy Louis-nak nincs komoly sérülése, mert soha nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha miattam esne baja. Biztos nagyon haragszik rám. – gyűltek könnyek a szemembe.

- Dehogy haragszik. Majd meglátod, hogy ebből is viccet csinál, mint minden másból. És nem te tehetsz róla, mi voltunk figyelmetlenek; meg hát a leányzó túl ragaszkodó. Oliver pedig egy barom. – ölelt át mosolyogva. – Szeretlek Lily. – suttogta a fülembe lágyan, ami rettenetesen jól esett.

~Emily~

A Harry-féle városnézés igen csak fárasztónak bizonyult. Mindent, de tényleg mindent meg akart mutatni, amiből a végén rohanás lett. Fárasztó rohanás. A sok gyaloglástól már kezdtek fájni a lábaim, de a helyszínek nem, hogy fogytak, hanem Harry mindig talált újakat.

Éppen a Tower Bridge-en sétáltunk egymás mellett, mikor 3 kislány odarohant hozzánk, vagyis inkább Harry-hez. 8-10 évesek lehettek és nagyon aranyosak voltak. Nem messze tőlünk egy mosolygós nő állt, gondolom az anyukájuk.

- Sziasztok! Kérhetünk egy autogramot? – kérdezték illedelmesen.

Harry mosolyogva hajolt le hozzájuk és aláírta a nekik a csinibbnél-csinibb füzetkéket.

- Te vagy az a lány, aki az újságban volt Harry-vel? –nézett fel rám az egyik szőke kislány.

- Igen. – válaszolta röviden.

- Tőled is szabad kérni aláírást? – kérdezte olyan cukin, hogy majdnem elolvadtam.

- Hát…persze, ha szeretnél. – akadoztam meglepődöttségemben.

Lehajoltam hozzájuk és sorba aláírtam a felém nyújtott noteszeket. Boldogan, ugrándozva szaladtak az anyukájukhoz, miután végigölelgettek minket.

- Milyen cukik. – mondtam mosolyogva, miközben távolodó alakjukat figyeltem.

- Igen, de nálad nem cukibbak. Azt hittem ki fogsz akadni miattuk, de olyan édes voltál velük.

- Szeretem a gyerekeket és semmi bajom nincs a rajongóitokkal, amíg valamelyikük nem akar megtépni, megrángatni… - mondatom közepén megszólalt Harry mobilja, de nem igazán foglalkozott vele.

- Vagy összekarmolászni. – fejezte be helyettem a mondatot a kezemet simogatva.

- Túlélem, mondtam már. Szóval ne foglalkozz vele. – rántottam el a karomat. – Inkább vedd fel azt az átkozott telefont. Biztos nem véletlenül csörög.

Meghőkölve vette fel a mobilt. Lassan ballagtunk tovább, miközben arca egyre komolyabbá, szemei pedig egyre feketébbé váltak.

- Mi? Hol? Hogy van? Melyikbe? Paul ott van már, vagy Oliver? Indulunk.

Ennyit hallottam ki a telefonbeszélgetésből, de ez pont elég volt ahhoz, hogy megijesszen.

- Mi történt? – néztem rá aggódva.

- Louis kórházban van. – indult előre hosszú léptekkel, a kocsi felé.

- Mi? Mi az, hogy kórházban van? Mi történt? – rohantam utána.

- Elesett és beütötte a fejét.

Jó néhány percig sétáltunk, mire odaértünk az autóhoz. Gyorsan bepattantunk és elindultunk a kórházba. Harry padlógázzal hajtott végig a város utcáin, nem foglakozva semmivel és senkivel. Olyan sebességgel váltogattuk a sávokat és kerülgettük a kocsikat, hogy megállt benne még a levegő is. Mikor odaértünk már óriási tömeg ácsorgott a bejárat előtt.

- Gyere, itt van Alex és John. Nem lesz gond. – fogta meg a kezemet és szorosan maga előtt tartott. Ujjainkat összekulcsolta a csípőmön, így próbált védeni az újabb karmolásoktól, gondolom én.

Beérve Paul és Oliver fogadtak minket ennyivel: 12. emelet. A lift olyan volt, mintha órákig zakatolt volna alattunk. Harry egy percre sem engedte el a kezemet, hirtelen nagyon védelmezővé vált.

- Most először fogtad meg a kezemet. – néztem fel rá.

- Először és utoljára. Többet nem engedem el. – nevetett. – Mi a baj?

- Én még nem szeretném ezt nyilvánosságra hozni. A kapcsolatunkat. Csak várjunk vele még egy kicsit. – szorítottam meg a kezét. – Harry látom rajtad, hogy valamit nem akarsz elmondani nekem. Nem véletlenül most fogtad meg a kezem, igaz?

- Louis egy rajongó miatt sérült meg, aki bekattant, mikor meglátta Niall-t és őt a székházban Lily meghallgatásán.

- De…de hol voltak a biztonságiak? – kérdeztem értetlenkedve.

- Egyedül mentek.

Ahogy kinyílt az ajtó elrántotta a kezemet. Niall és Lily aggodalmas tekintetével találkoztunk kilépve a liftből. Mire odaértünk hozzájuk megjelent egy nővérke széles mosollyal.

- Be lehet menni hozzá.

Erre a mondatra a „váróban” ülők közül mindenki felpattant. El kisírt szemekkel indult a kórterem felé. A csipet csapatból csak Zayn és Liam hiányoztak. Dani és El valószínűleg vásárolni voltak, mikor értesültek vagy legalább is a sok-sok ruhás és cipős zacskó erről árulkodott.

- Jól lesz. Erős gyerek. – nyugtattam El-t, mire elmosolyodott.

- Remélem.

A 614-es kórtetemből kilépő orvos gyorsan beinvitált minket a szobába.

- Mi van vele? – faggatta Harry, de belépve már nem is várt választ a dokitól.

Louis az ágy szélén ült, bekötözött fejjel, lábát lógatva.

- Na, végre. Mehetünk? – ugrott fel, ahogy meglátott minket.

El odarohant hozzá és jóformán ledöntötte az ágyra.

- Mikor vihetjük haza? – kérdezte Niall mellettem.

- Amint kiszabadult a hölgy szorításából. – nevetett fel az orvos. – Szerencsére semmi komoly sérülést nem szenvedett. Sokat kell pihennie és néhány nap múlva vissza kéne jönnie kontrollra.

- Király! Mehetünk haza. – pattant fel Louis átkarolva El-t.

Mikor Lily mellé értek, Lily sírva „esett neki” Louis-nak.

 - Annyira sajnálom. Én nem tudtam, hogy… Ne haragudj. – dőlt a vállára.

- Semmi baj. Legalább lett egy ilyen menő fejpántom. Tök egyedi, ilyen senki másnak nincs. – poénkodott, ezzel nyugtatva Lily-t.

Megnyugodva hagytuk el a kórházat, újabb biztonságiak között. Alex és John mellé további 6 „testőr” csatlakozott. Harry ismételten magához húzott, levegőnyi rést sem hagyva kettőnk között.

Nem igazán foglalkozott azzal, amit mondtam neki a liftben. Nagy nehezen elvergődtünk a kocsiig. Louis és El is velünk jött, Dani Lily-ékkel tartott. Néhány perces kocsikázás után megálltunk egy hatalmas ház előtt, amit elcsodálkozva szemléltem.

- Hol vagyunk? – néztem Harry-re értetlenül.

- Itt laknak a srácok. Meg hát mi is elég sok időt töltünk itt, ha Londonban vagyunk. – válaszolt Louis.

- Oh, értem. Szóval akkor félig itt laktok, félig ott. – vontam le a következtetést, nagyokat bólogatva.

- Így is mondhatjuk. – nevette el magát Harry.

- És miért vagyunk most itt? Neked pihenned kéne…- kezdtem bele, de aztán leesett. – Miattam nem akarsz átjönni, ugye? – fordultam hátra összeráncolt homlokkal. – Mondtam, hogy…

- Nem akarok zavarni. És különben is Harry megkért, hogy… vagyis Niall ragaszkodott hozzá, hogy itt maradjak velük, mert Lily-nek lelkiismeret furdalása van és…

- Szóval Niall ragaszkodott hozzá, Lily lelkifurkája miatt. – süllyedtem vissza az ülésbe és szúrós tekintettel néztem a mellettem ülő sofőrre, aki szemmel láthatóan csak a nézésével meg tudta volna ölni barátját az árulásért.

- Mi most megyünk, köszi a fuvart. – kapkodott El, próbálta menteni a menthetőt. – Sziasztok. – köszöntek mosolyogva és becsapták az ajtót.

Amikor egy kicsit messzebbre értek Harry meleg kezét éreztem meg a combomon.

- Most haragszol? Akkor szoktál ilyen szótalan lenni. – húzódott közelebb hozzám.

- Nem, csak azon gondolkodom, hogy tényleg képes voltál kirakni az egyik legjobb barátodat egy lány miatt, akit csak 3 hete ismersz. – néztem bele smaragdzöld szemébe, ami szinte abban a pillanatban rabul ejtett.

Ahogy a lemenő nap sugarai megvilágították arcát, kiemelve szemeit és ajkát, na ott volt végem.

- 3 hete, 2 napja…10 órája, és olyan... 40-45 perce. – nézett az órájára.

- Na, szép. Még pontosan meg sem tudod mondani, hogy mióta is. – vágtam be a durcást.

- Bocsi, nem volt kedvem az órámat nézni, inkább téged nézegettelek, ahogy szinte levetkőztetsz a szemeddel, ott, abban a várócsarnokban. – elevenítette fel életem egyik legszerencsétlenebb napját.

- Nem is vetkőzte…, na jó de. – vallottam be tekintetemet elkapva.

- Tudtam, tudtam. – kezdett ugrálni örömében.

- És mit csinálunk most, hogy vége a városnézésnek? – tettem fel úgy a kérdést, mintha nem éppen néhány másodperce vallottam volna színt, hogy kezdettől fogva vonzódtam hozzá.

Persze ott a tény, hogy a korábbi, együtt töltött két hét is komolyan hozzájárult ehhez.

- Mit szoktál hétfőnként csinálni, ilyentájt? – faggattam tovább.

- Edzeni, ha van időm. – vágta rá gyorsan, de láttam, hogy felcsillant a szeme. – Nincs kedved eljönni velem? Tanítanék valami újat neked. – mondta lelkesen, amire nem tudtam nemet mondani.

- Oké, menjünk. Úgyis ellazsálom mostanában az edzéseket. Mit is akarsz tanítani nekem? – mentem bele a dologba, de ahogy elindultunk és semmi választ nem kaptam egy huncut mosolyon kívül kezdtem aggódni, hogy ezúttal is elmarad a napi futásom.